Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórumának véleménye a cégbírósági rendszer elleni támadásról

Jó ötlet-e megszüntetni a cégbíróságokat?

Ravasz László jogtörténeti, jogszociológiai dolgozata

és

jogalkotási javaslata

Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórum (EBFF) ajánlásával

MOTTÓ (Shakespeare után szabadon):

Közvagyont lopni vagy nem lopni, ez soha nem volt kérdés!

Bevezetés

Nemrég több hírportálon (egyebek mellett: http://www.origo.hu/gazdasag/20160426-mkik-cegbirosag-parragh-laszlo.html) és a nyomtatott sajtóban jelent meg Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke javaslata arról, hogy a cégek regisztrációja a gazdasági kamarák hatáskörébe kerüljön. Álláspontja szerint nem szükséges a cégbíróságok hatáskörének fenntartása, mivel ezen ügyek elbírálásakor semmilyen bírói munkát nem végeznek a cégbírák, sőt kifejtette azt is, hogy a gazdaság jogszerű és hatékony működését is akadályozza a cégbírósági cégnyilvántartás és az ezzel összefüggő feladatok cégbírósági ellátása, az „üzleti élet tisztasága” is változásért kiált. Utalt arra is a kamarai elnök, hogy Európában igen elterjedt a cégek kamarai regisztrációja. Ezen állítások köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, de a kérdés mélyebb megértéséhez egy rövid (jog)történeti, (jog)szociológiai visszatekintésre kell vállalkoznunk, főleg a magyarországi privatizációt, bankkonszolidációt és devizahitelezést illetően.

A  privatizáció és a bankkonszolidáció  története

(és a mindenkori jogalkotó jogtörténeti és jogszociológiai felelőssége)

A rendszerváltás idején majdnem kizárólagos állami tulajdonban álltak a termelőeszközök, illetőleg a föld és a gazdasági erőforrások. Nyilvánvaló volt, hogy ez az állapot a rendszerváltást követően nem maradhatott fenn, a termelő állami vagyont privatizálni kellett. Alapvető kérdésként merült fel, hogy a lakosság között igazságosan kerüljön szétosztásra az állami vagyon, vagy csak egyes kivételezett személyek részesüljenek-e ezen vagyontömegből. Tudjuk, hogy nem a kuponos minden állampolgárra kiterjedő privatizáció valósult meg.

Felmerül mindezért az a kérdés, hogy tényleg igaz-e az a gyakran hangoztatott érv, mely szerint a gazdaság gyorsabb fejlődése érdekében a spontán és készpénzes magánosítás helyes döntés volt vagy ha nem, akkor azt a valós kérdést kell feltennünk, hogy hogyan, milyen eszközökkel fosztotta ki a rendszerváltó és magát átmentő elit tisztességtelen része a magyar társadalmat ?

Dolgozatom erre és nem mellesleg a címbeli kérdésre kíván tudományos választ adni a jogszociológia, a jogtörténet szempontjait sem mellőzve, a jogalkotás meggyőzését is megcélozva.

Jogalkotási javaslatom tulajdonképpen jogalkotás mellőzésére, a cégbírósági hatáskör fenntartására irányul.

Visszatérve a privatizáció történelmi kezdeteihez, 1989 és 1998 között a magánosítás több lépcsőben ment végbe Magyarországon, és ez a folyamat szorosan összefonódott a bankkonszolidációkkal. Az ún. spontán privatizációval kezdődött, jelentőségét főleg a régi kommunista és rendszerváltó szocialista elit megpróbálja bagatellizálni a későbbi privatizációkhoz képest. Ezzel szemben látni kell azt, hogy ezen privatizációs folyamatok során is jelentős állami vagyon került gyakorlatilag ingyenesen, mindenféle térítés nélkül magánkézbe.

Hogyan zajlott ez a spontán privatizáció, amelyet az 1988. évi IV. tv. tett lehetővé (Gt.) ?  E törvényt jó és rossz értelemben sem véletlenül a rendszerváltás hajnalán hozták meg olyan tartalommal, hogy a régi szocialista elit a politikai hatalmát az állami vagyon privatizációján keresztül gazdasági hatalommá tudta konvertálni. A spontán privatizáció úgy zajlott le, hogy az állami vállalatot irányító management (vállalati igazgatók, igazgatósági tagok) ún. szatellit kft-ket alapítottak, amelyekbe apportálták a szocialista állami vállalat minden értékes vagyonelemét. Ezek a kft.-k 1.000.000. Ft-os törzstőkével rendelkeztek csak. A cégjegyzékben is csak ez a vagyontömeg jelent meg jegyzett tőkeként. Azonban ha részletesen megvizsgáltuk ezen kft.-k vagyoni helyzetét, jól láthatóvá vált, hogy jegyzett tőkén felüli vagyonként akár milliárdos vagyontömegek is voltak a cég tulajdonában. Gyakorlatilag a szocialista vállalatvezetés az általa irányított állami vállalat teljes működő vagyonát jegyzett tőkén felüli vagyonként ezen kft-ben helyezte el. A külvilág és az állampolgárok szemében nem tűntek nagy értéket képviselőnek ezen kft-k, mivel a jegyzett tőkéjük csak 1.000.000,- Ft volt. Az állami vállalatnak így már csak papíron volt meg a vagyona, mivel azok teljes egészében ezen szatellit kft-be lettek apportálva. A spontán privatizáció során a szocialista vállalatvezetésnek lehetősége volt arra, hogy ezen kft-ket értékesítsék. Természetesen vevőként a leghamarabb szinte mindig a szocialista vállalatvezetés jelentkezett és arra hivatkozással, hogy ezen kft-k a jegyzett tőke nagyságára tekintettel értéktelenek, ingyenesen vagy potom összegekért szerezték meg a kft.-k üzletrészeit, miközben hangsúlyozzuk, az állami vállalat teljes vagyona és mindazon eszközök, amelyek értéket képviseltek, ezen kft-ben lettek elhelyezve. A kft-k értékesítését követően már csak papíron volt vagyona a kiürített állami vállalatnak, tényleges vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett. Voltak természetesen elenyésző számban az állami vállalati termelést vagy jelentős részét, a munkáslétszámot vagy annak nagy részét, a felvevőpiacokat az új kft.-be átmentés mellett megőrző, sőt akár MRP-programot bevető vállalatvezetők, de sajnos csak elenyésző, így írásom témája szempontjából nem jellegadó számban.

A köznyelvben vörös báróknak (termelőszövetkezeteknél, állami gazdaságoknál a zöld báró elnevezés dívott) nevezett volt vállaltvezetőknek sokszor nem volt elegendő, hogy az állami vagyon jelentős részét így magánosították mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, hanem a továbbiakban leírtak szerint csalárd módon a bankrendszeren keresztül további milliárdokhoz jutottak.

A kiürített állami vállalatok ( http://www.gfmt.hu/cikkek/ismet-a-bankkonszolidaciorol.php?kid=3&did=157) az ugyanúgy a szocialista elithez tartozó bankvezetők által irányított magyar bankoktól vállalati hiteleket vettek fel a ténylegesen nem, csak papíron létező vállalati vagyon terhére. Természetesen erről a bankvezetőknek is tudomása volt, de megfelelő „jutalék” fejében a tényleges hitelbírálattól és fedezetvizsgálattól eltekintettek. Ennek következtében közel 2000 milliárd forint hitelnyújtás történt a vagyonnal már nem rendelkező, így tulajdonképpen fizetésképtelen állami vállalatoknak. Az így „kihitelezett” kb. 2000 milliárd forintot az állami vállalatok vezetői fiktív polgári jogi szerződésekkel a már a  tulajdonukban lévő kft-be pumpálták át, kiürítve ezzel az állami vállalat kasszáját. Gyakorlatilag elsikkasztották a bankrendszer által adott hiteleket  (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/index.html és http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/394.html). Ez akkora volumen, hogy a „hitel felvételekor tanúsított jóhiszeműségre, majd üzleti sikertelenségre, rossz bankvezetői hitelkihelyezési döntésre való hivatkozás köszönő viszonyban sincs a valósággal (megint csak elismerve a fehér holló-ritkaságú kivételek létjogosultságát).

Tekintettel arra, hogy a magyar bankoknak saját likvid pénzeszközük (korábbi „nyereségük”) ekkor nem volt a forrását annak, hogy ezen hiteleket az általuk is tudottan fizetésképtelen  állami vállalatok részére biztosítani tudják, a magyar lakosság által elhelyezett bankbetétekből fedezték. 1993-ra azonban kiderült, hogy e vállalati hitelek csalárd kihelyezése miatt a magyar bankoknál olyan likviditási problémák merültek fel, amelyek a magyar gazdaság egészének működését is veszélyeztették. A magyar bankok akkor arra kezdtek hivatkozni, hogy ha nem konszolidálják őket, akkor csődbe mennek és emiatt az egész magyar gazdaság fizetésképtelenné fog válni, s azért kell konszolidálni a magyar bankokat, mert ezek a rossz vállalati hitelek még a szocializmusból maradtak fenn és ezt az örökséget rendezni kell. Ez azonban a fenti okok miatt egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Természetesen a szocialista vállalatvezetők és bankárok előbbi visszaélésszerű tevékenysége miatt kellett végrehajtani az első bankkonszolidációt 1993-ban. Ez a magyar lakosságnak akkori áron kb. 2000 milliárdjába került. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem a szocializmus öröksége volt ez a 2000 milliárd forintos tartozás, mint az, hogy ezen kiürített vállalatok 1995-re, két év alatt kb. ugyanannyi tartozást halmoztak fel, mint az első bankkonszolidáció idejére. A bankrendszer ismételt bedőlésének megakadályozására 1995-1996-ra újabb bankkonszolidáció vált szükségessé. Így megállapíthatjuk, hogy a tényleges működő állami vagyonon kívül a rendszerváltásban résztvevő régi szocialista vállalati vezetői réteg még kb. 3-4000 milliárd forintnyi vagyont magánosított elég kétes módon az állampolgárok privát vagyonából. A bankok megfelelő „jutalék” fejében a vörös báróknak az állampolgárok megtakarított pénzét adták oda és azt utána az állam által az adófizetőktől beszedett pénzből fizették ki a bankoknak.

Ezen folyamattal párhuzamosan történt folyt az E-hiteles vagy kárpótlási jegyes privatizáció. Ennek során a részben persze a vörös bárok csoportjával átfedést mutató rendszerváltó „elit”  nem rendszerváltás előtti gyökerekkel rendelkező tisztességtelen része gazdasági hatalmának megalapozása történt meg a vörös bárók által kiüríteni nem tudott állami vagyonok szétosztásával, klientúraépítéssel.

Ha megnézzük a privatizációs szerződéseket, akkor jól látható, hogy az állami vállalat értékének töredékéért értékesítették ezen vállalatokat és mezőgazdasági földterületeket. A fenti töredékösszegeket kedvezményes kamatozású hitelből, vagy kárpótlási jeggyel fizették meg a kijelölt személyek, tehát ez az állami vagyonrész is ingyenesen került szétosztásra. Az ekként szétosztott állami vagyon sem volt nagyságrendileg kisebb, mint amit a vörös bárók ingyenesen magánosítottak.

Az az érv, hogy a vagyon működtetésre nem képes vállalatot, vezetést jobb akár ingyenesen is megszabadítani a gazdasági vagyontól, amolyan részigazságokat tartalmazó csúsztatás. E következtetés nem számol azzal, hogy a nyereséges (pláne a dolgozókat megőrző) működtetés hosszú távon nagyon ritkán volt megfigyelhető, másrészt semmi akadálya nem lett volna a legalább a külföldi és hazai tőkeerős vásárlókat és adott területen tevékenykedő gazdasági riválisokat egyformán kedvezményező szabályozásnak – ha ez lett volna a cél.

A privatizáció sajátos formájának tekinthettük ebben az időben a fizetésképtelenné vált állami vállalatok ellen indított felszámolási eljárásokat is. A vörös bárók és a rendszerváltó ellenzéki elit tisztességtelen része által valamilyen okból nem magánosított állami vállalati vagyon a felszámolási eljárások során kerül gyakorlatilag ingyenesen került magánkézbe. A felszámolási eljárásokat az állami vállalatok hitelezői indították, de a hitelezői igények maximum 1-2%-a térült meg a felszámolási eljárások során, így kimondhatjuk, hogy ezen eljárások is az állami vagyon ingyenes eltulajdonításával jártak. A fent említett felszámolási eljárások során az állami vállalatok vagyona szinte ingyenesen kerültek értékesítésre a „vevők” (sokszor a felszámoló strómanja) részére. Ezen eljárások során gyakran felmerült a nyílt korrupció gyanúja is és sajnos a bírói kar érintettsége is. Erre dr. Lomnici Zoltán OIT-Elnök is felhívta a bírók figyelmét, lényegében hallgatásukat kérve a „bírák tekintélye megőrzése végett”, de a (későbbi példát hozva) „disznóöléses” felszámolással ( http://www.origo.hu/itthon/20110609-vesztegetes-gyanujaval-indult-eljaras-egy-birono-ellen.html ) kapcsolatos korrupció jellegű anomália a jéghegy alja volt.

Az első és a második bankkonszolidáció, illetőleg a teljes állami vagyon kiválasztottaknak történt ingyenes szétosztása és spontán privatizálása miatt a magyar államkassza kiürült és 1995-re gyakorlatilag fizetésképtelenné vált a Magyar Állam. Ez a helyzet azzal a veszéllyel járt, hogy a vörös bárók és a rendszerváltó politikai, gazdasági elit tisztességtelen részének visszaéléseit számon kéri a társadalom. Ennek elkerüléséhez, azaz az életszínvonal radikális (50 % feletti) csökkenésének megakadályozására elengedhetetlenül szükség volt a külső források biztosítására, ennek ára azonban a „Bokros-csomag”, az életszínvonal erőteljes, de még kezelhető (10-20 %-os) leszállítása és a teljes magyar közmű-hálózat illetve a bankok külföldi befektetők részére történő privatizációja volt.

Természetesen a nyugati nagyvállalatok a maximálisan kihasználták a Magyar Állam szorult helyzetét és olyan privatizációs szerződéseket kötöttek, amelyek újra a lakosság kifosztásához vezettek. Jól mutatja ezt a körülményt, hogy milyen jogokat biztosítottak ezek a privatizációs szerződések a zömmel nyugat-európai közmű-vállalatoknak. Tipikus módon ezen privatizáció során az állam vagy az önkormányzatok közös gazdasági társaságot alapítottak a közművek üzemeltetésére a nyugati nagyvállalatokkal (részleges privatizáció) vagy áron alul értékesítették azt a külföldi befektetők részére, ők önálló közmű-vállalatokat hoztak létre (teljes privatizáció). Részleges privatizáció esetén az állam és az önkormányzatok tulajdonában lévő közművagyont a külföldi befektetővel közösen alapított gazdasági társaságokba vitték be, míg a nyugati nagyvállalatok bizonyos pénzeszközökkel szálltak be a társaságok vagyonába. Az állam és az önkormányzat által bevitt vagyon lényegesen nagyobb volt annál, mint amit a nyugati vállalatok hoztak a gazdasági társaságokba, mégis 50-50%-os lett a tulajdoni hányad az állam (önkormányzat) és a nyugati nagyvállalat között. Ezt még megtetézték azzal, hogy a management kinevezési jogát csak és kizárólag a nyugati nagyvállalat tartotta fenn magának és emellett a közmű beruházásokra is monopol-joggal ruházta fel a nyugati anyavállalatot a korábbi önkormányzati vagy állami vállalat szolgáltatási területére. Emellett olyan kikötéseket is rendszeresen találhattunk ezen privatizációs szerződésekben, hogy a nyugati nagyvállalatnak garantált 7-10%-os nyereséget biztosított, illetve ha veszteségessé vált a cég, akkor az önkormányzat vagy az állam a veszteségből eredő összegeket, illetve a garantált nyereséget megfizette a nyugati anyacégnek. Emellett az is gyakori szerződéses formula volt, hogy ha a privatizációs szerződésben meghatározott fogyasztásnál kevesebbet fogyaszt a lakosság, mert megpróbál takarékoskodni, akkor a fogyasztáskiesésből eredő összegeket is meg kellett térítenie az önkormányzatnak, v. államnak a nyugati anyacég részére. Nem kell nagyobb képzelőerő ahhoz, hogy egy beruházási monopólium esetén egy nyugati anyacég milyen összegeket számlázott le a magyar közmű cégnek, ha az így keletkező veszteségeket meg kellett térítenie a magyar államnak vagy önkormányzatnak a külföldi befektetőnek.

Természetesen a fenti szerződési feltételek a teljes privatizációs és PPP rendszerű (pl.: M5 autópálya beruházás) szerződésekben is megjelentek. Azt is kijelenthetjük, hogy ilyen szerződéseket épeszű ember nem köt meg. Ennek ellenére az önkormányzati és az állami rendszer simán megkötötte….

Ezen „kissé” előnytelen privatizációs és koncessziós szerződések terheit (közműdíjak drasztikus emelkedése ) is természetesen a lakosság fizette meg.  Így bátran kijelenthető, hogy ezen szerződéseken keresztül a magyar lakosság harmadszorra is kifosztásra került, ha pedig a felszámolásokat önálló eseménysorozatnak tekintjük, negyedszerre is. Szerény becslés alapján is  megállapíthatjuk, hogy 1997-es áron kb. 10-12.000 milliárd forint állami és állampolgári megtakarítást és vagyont magánosítottak és fordítottak jórészt a saját „szuper fogyasztásuk” fedezésére 1988 és 1997 között a vörös bárók, valamint a rendszerváltó „elit” tisztességtelen része és klientúrája, illetve juttattak extra profitként külföldi befektetők kezére.

A közvagyon ilyen arányú magánosítása sem okozott volna problémát immoralitása ellenére sem, ha ezen termelő szolgáltató vagyon továbbra is ekként funkcionált volna, és ennek hatékony gazdasági felhasználásával hozzájárultak volna az uralkodó politikai és gazdasági „elit” és a külföldi befektetők az ország modernizálásához. Nagyságrendjében ez nem történt meg, mert sajnos az uralkodó réteg által meghozott törvényekkel legalizált, de akkori és mai fogalmaink szerint is inkább lopásnak, sikkasztásnak és csalásnak illetve korrupciónak minősülő tevékenységükkel megszerzett állami vagyon nagy részét értelmetlenül magas fogyasztásuk fedezésére használták fel (luxus villák, gépkocsik, külföldi utak stb.) A privatizált állami vagyont vagy a külföldi befektetőknek biztosított extra profitot tehát kivonták a gazdaság vérkeringéséből, megszüntetve ezzel számos munkahelyet. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megemelkedett a munkanélküliség Magyarországon, és megindult a lakosság elszegényedése, ez 2008-2010-re egyes társadalmi rétegek (pl.: devizahitelesek, munkanélküliek, rokkantak, egészségügyi dolgozók stb.) számára már elviselhetetlenné vált. A dolgozói béreket mesterségesen alacsonyan tartották, mert a fogyasztás és az állami vagyon ingyenes magánosítása miatt kialakult államadósság kezelése, s legalább a gazdasági visszaesés elkerülése, jobb időkben a mérsékelt fejlődés együttesen – legalább is a közreműködő tisztességtelen elit hatalmát feltételezve – csak így volt fenntartható. Ez a lakosságot elszegényítő bérpolitika a mai napig érvényesül, miközben a külföldi befektetőknek sokkal fontosabb a kiszámítható jogi és gazdasági környezet, mint az alacsony bérek.

A privatizációk során alapított gazdasági társaságok bejegyzését és a felszámolt cégek törlését ez időben a cégbíróságok végezték. A cégbírók számára is nyilvánvaló volt, hogy milyen „gazdasági és politikai folyamatok” voltak e privatizációk túlnyomó többsége mögött, s az is , hogy az állami vagyon szétrablása és ingyenes szétosztása zajlott. A cégbírói kar megpróbált harcolni ezen anomáliák megszüntetéséért. Próbált a jogalkotásra olyan formában ráhatni, hogy a cégek fantomizálását, eltüntetését megakadályozó jogszabályokat hozzanak meg. A politikai és gazdasági „elit” ellenérdekeltsége miatt ezen jogalkotási folyamatok csak nagyon lassan mentek végbe és csak akkor, amikor már olyan méreteket öltöttek az abnormális viszonyok, amelyek Magyarország teljes csődbemeneteléhez vezettek volna. Addig sajnálatos módon a cégbírói karnak kevés lehetősége volt csak arra, hogy ezen gazdasági és politikai anomáliákat megszüntesse, vagy korlátozza. Saját magam praxisából tudom, hogy semmilyen nagyobb ráhatása nem volt a cégbírói karnak ezen privatizációs folyamatokra, annak ellenére, hogy formálisan ezen szervezet felügyelte a gazdasági társaságokat. Maga a jogszabályi környezet erre nem adott lehetőséget.

Bár a szerző számára egy jogtudományi írásban nem tiltja a jog, hogy konkrét jogesetet citáljon, óvatosságból azért anonimizálva teszem ezt meg, hogy semmilyen előírást ne sértsek. Egy alkalommal magam is megtagadtam egy közműcég privatizációja alapján létrejött gazdasági társaság bejegyzését. Megjegyzendő, hogy  ezen külföldi befektetővel alapított cég is hasonló privatizációs szerződési minta alapján jött létre, mint amit korábban leírtam. Több mint egy évig tartott a herce-hurca, hogy jegyezzem be ezt a céget. Végül jogerősen elutasításra került a cégbejegyzés. Ezt követően újra beadták a bejegyzési kérelmet, amelyet már nem rám szignáltak és utána már bejegyzésre is került a cég. Az is a történethez tartozik, hogy több barátom is jelezte a számomra, hogy az OIT-nál kezdeményezték a cég bejegyzését intézők, hogy alkalmatlansági és fegyelmi eljárást indítsanak ellenem, mert megakadályoztam egy ilyen fontos privatizációs folyamat véghezvitelét.

A cégbírói kar tehát 1988 és 1997 között nem tudta meggátolni az állami vagyon szétrablását, de a gazdaság abnormális működését előidéző jogszabályi hiányosságokat fel tudta tárni, és ki tudott dolgozni egy ezek megszüntetésére vonatkozó tervet. Az 1997-ben elfogadott új Gt-ben már megjelentek ezen cégbírói javaslatok is, mivel a politikai uralkodó rétegnek érdekévé vált a gazdasági élet normalizálása. Jól reprezentálták ezen nézetváltozást az új Gt. kapcsán annak egyik megalkotója által egy cégbírói konferencián előadottak. Kifejtette, hogy az új Gt. meghozatalára azért is került sor, hogy ezzel megakadályozzák a jogszerűen működő gazdasági társaságok „kifosztását” a nem jogszerűen működő gazdasági társaságok által. Leszűkítve a korábbi tisztességtelen privatizációval érintett nagy számú cégre, ez azt jelentette (ha nem is feltétlenül az előadó szándéka szerint), hogy a régi tolvajok meg akarták akadályozni, hogy az új tolvajok el tudják lopni az állami vagyon elsikkasztásából származó vagyont. Ennek megfelelően a cégbíróságok ellenőrző tevékenysége egyre jobban megerősödött, így – történelmileg és jogtörténeti, sőt ami a nemzet elszegényedését illeti jogszociológiai szempontból is megkésve, de – biztosíthatóvá vált a jogállami normák érvényre jutása a cégbejegyzések és a cégek működése során. Ez a korántsem egyenes vonalú, de mégis reménykeltő folyamat máig tart, annak ellenére, hogy a pártállástól függetlenül uralkodó és a múlt és a jelen tisztességes jogalkotóit is befolyásoló mutyielit 1997-et követően is folytatta a magyar társadalom kifosztását.

 „Devizahitelek” (és a mindenkori jogalkotó jogtörténeti és jogszociológiai felelőssége)

1998 és 2001 közepe között annyiban pozitív változás állt be a gazdasági és állami életben, hogy az államháztartási hiány konszolidálásra került illetve az államadósság csökkenő pályára állt, de sajnos ez a folyamat megtorpant. A 2002-es választások előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a választásokat csak úgy lehet megnyerni, ha lakosságnak a korábbinál magasabb életszínvonalat ígérnek. A nép bizalmát a politikai elitben megrendítette a Bokros-csomag, és azt csak úgy lehetett visszanyerni, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott bérek megemelésével kampányoltak a pártok. Ezen ígéret betartásának fedezete azonban csak azon az áron állt volna rendelkezésre, ha az erőltetett ütemű állami gazdaságfejlesztési kiadásokat visszafogják, mivel a privatizációból és bankkonszolidációból származó és a tisztességtelen „elit” „szuper fogyasztására” fordított és offshore paradicsomokba mentett tőke miatt a magyar gazdaság, illetve a magyar cégek nem voltak olyan állapotban, hogy ennek pénzügyi fedezetét előteremtsék. Nem maradhatott más hátra, mint hogy a gulyás-kommunizmus eszközéhez nyúlva a kormány külföldi hitelekből kezdte el fedezni a lakosságnak a választások során beígért bérfejlesztést és életszínvonal-emelést és az erőltetett ütemű állami gazdasági beruházásokat egyaránt (miközben az utóbbi halasztása, csökkentése nem lett volna ördögtől való). Jelentősen megnőtt ezért az államháztartási hiány és az államadósság, ugyanakkor az életszínvonal fejlesztésének és a gazdasági klientúra további etetésének nem volt alternatívája. Így – nyilván nem minden, főleg nem a tisztességes, de naiv vagy csak tévedő közreműködő tudtával, de – a jövőt felélő halasztott fizetéssel párosuló eszközt vetette be a mutyielit, nevezetesen, különösen 2004-től az ún. devizahitelek (deviza alapú hitelek) preferálását. A tisztességtelen elit egyes részei így kölcsönösen jól jártak, hiszen egy részük újabb bevételhez jutott (pénzügyi és gazdasági mutyielit), más részük megőrizte egyéb társadalmi alrendszerekben fennálló hatalmát (az egészségügytől a központi végrehajtó hatalomig, hiszen társadalmi robbanás esetén elvesztette volna).

A lakosságot arra ösztökélte a kormányzat, a Magyar Bankszövetség és a bankok, hogy olcsónak kikiáltott devizahiteleket vegyen fel (http://www.mnb.hu/kiadvanyok/szakmai-cikkek/hitelezes-nhp/banai-adam-vago-nikolett-hitelfelveteli-donteseink-mozgatorugoi http://www.hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/velemenyunk–allaspontunk/nem-kell-felni-a-devizahitelektol—–2006.html) és ebből fedezze az életszínvonal emelkedését. A hallgatólagos megegyezés létét több tény is bizonyítja, a teljesség igénye nélkül és csak felsorolásszerűen: a Svájci Nemzeti Bank figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, a „devizahitel” felvételének támogatása állami és egyéb propagandával, az ilyen hitelek felvételét nem korlátozták olyan szigorral, mint több más országban. A hallgatólagos megállapodásnak azonban most is volt egy harmadik szereplője, mint a közműcégek privatizációjakor, hiszen a hazai bankok mögött álló külföldi banktőke nem kis árat szabott az államadósság, a költségvetési hiány kisebb morgásokkal kísért finanszírozásáért, a kockázatos devizahitelek megtiltásának mellőzéséért. Nevezetesen, ugyan úgy mint a 90-es évek közepén, garantált extraprofitot kötött ki magának beleegyezése ellenében: a devizaszerződésekben bevezetésre került a devizakockázat egyoldalú lakosságra terhelése. Több mérvadó kúriai bíró szerint is a deviza alapú hitelszerződésekben („devizahitel”) megjelenő árfolyamkockázat egy értékállandósági kikötésnek tekinthető, melynek célja, hogy a devizahitel szerződésekben megfogalmazott extraprofit bármilyen gazdasági, vagy pénzügyi változás esetén biztosítva legyen a külföldi bankok számára. Az ilyen kikötés a magyar és nemzetközi jogszabályok szerint is tisztességtelennek minősül. Ha megnézzük ezen „devizahitel-szerződéseket”, egyértelművé válik, hogy a külföldi tulajdonban lévő bankok tisztában voltak azzal, hogy a Magyar Állam egészségtelen mértékű eladósodására figyelemmel rövid és hosszabb távon is a magyar fizetőeszköz leértékelődésére lehet számítani, annak ellenére, hogy egészen 2008. évig a Magyar Nemzeti Bank és a Magyar Kormányzat gazdaságpolitikája miatt a magyar forint mesterségesen felértékelődött. Ezt a leértékelődési folyamatot már előrevetítette a magyar (országkockázati) CDS-felárak 2007. évtől bekövetkezett drasztikus megemelkedése és az árfolyamsávnak a 2008. februári eltörlése is http://hvg.hu/gazdasag/20080225_kamat_monetaris_tanacs_forint_arfolyam

A magyar forint mesterséges felértékelésére és a devizahitelezésre azért volt szükség, hogy a lakosság olcsóbban tudjon fogyasztási cikkekhez jutni, és így a kormányzat bizonyítani tudta, hogy olcsó hitelekkel és olcsó fogyasztási cikkek nyújtásával az általa beígért de gazdasági alappal nem rendelkező életszínvonal-emelkedést biztosítani tudja az állampolgárok részére. Ez ugyanolyan illúziókeltés volt, mint a gulyás-kommunizmus idején tett ígéretek. Félreértés ne essék, akkor is, ma is lehet és kell is szociális, jóléti célokra költeni, s többet költeni, a feltétel nélküli alapjövedelem valamilyen pártpolitikától mentesen megítélendő, közgazdászok által kidolgozott formája hasznos lehet. Ám az országból egységnyi idő alatt az eddig leírt történelmi módszerekkel (offshore-paradicsomokba is) kiszivattyúzott pénzek, a gazdaságfejlesztésinek mondott, korrupt módon felárazott állami kiadások akkori szintje mellett ez nem (és nem volt) lehetséges. Vagy a markáns szociális, jóléti célok vagy az utóbbiak – a kettő együtt nem lehetséges. A külföldi tulajdonban lévő bankok és a hazai jogalkotó láthatóan arra „blazírozott”, hogy a forint gyengülése nem lesz olyan látványos, hogy a lakosságnak feltűnjön, hogy milyen extraprofit került biztosításra a külföldi bankok számára. Ezt a kommunikációs és hatalmi technikát húzta keresztbe a 2008-as világgazdasági válság. 2008 szeptemberére nyilvánvalóvá vált, hogy a forint akár 1-2 hónapon belül is olyan rendkívüli mértékben értékelődhet le a svájci frankhoz képest, hogy azonnal nyilvánvalóvá válhat a lakosság, illetve a devizahitelesek számára, hogy milyen extraprofit került biztosításra a külföldi tulajdonú bankok számára a devizahitel szerződések által, s legalább is a korábbinál szélesebb rétegek ismerték fel az ezen dolgozatban is megírt összefüggések többségét, a jogos elégedetlenség azonban még ennél is több embert elért .

2008 novemberében a szakmabeliek számára világossá vált, hogy a forint árfolyama nagyfokú emelkedésének terhe miatt a devizahitelesek tömegesen megtagadhatják a „devizahitelek” törlesztését, illetőleg a felvett állami hitelek miatt a magyar államcsőd  reális veszélye is fennállt, s az a  nagyrészt külföldi tulajdonban lévő  magyar bankrendszer bedőlését is eredményezhette volna.  Ennek kivédése érdekében a külföldi tulajdonú bankok képviselői és a Pénzügyminisztérium megállapodást kötött 2008. november 6. napján arról, hogy a bankok forintosítják az ekkor még 170 Ft-os svájci frank-árfolyamon a devizahiteleket és megelégednek azzal a profittal, ami a korábbi 150-160 Ft-os svájci frank-árfolyamból adódott. Ez a megállapodás azonban nem ment foganatba, mert a az állam megkapta az IMF-hitelt és ennek következtében egy rövid ideig stabilizálódott a forint árfolyama. Így már a bankok nem kényszerültek arra, hogy feladják a korábban a kormányzati politika végrehajtását segítő devizahitelek fejében kikötött extraprofit realizálását. A magyar lakosság és a devizahitelesek nem tagadták meg tömegesen a devizahitelek törlesztését. Egyértelműen közrejátszott ebben az is, hogy 2008 novembere után az illetékesek hivatalosságok egy része azt hitette el az emberekkel, hogy a forint leértékelődése és a svájci frank árfolyamának emelkedése csak átmeneti jellegű és az vissza fog térni a 150-160-os szintre. A pénzintézeti extraprofit tán a külföldi finanszírozhatóság érdekében is, maradt, a méltányos és még elfogadható idejű forintosítás elmaradt.

A 2010-es választások után is alapvető jelentőséggel bírt, hogy a lakosság tömeges elszegényedését és hajléktalanná válását előidéző devizahitelek problémája megoldásra kerül-e. Nem vitás tényként állapíthatjuk meg, hogy 2010-ben is a tényleges forintosításnál lényegesen alacsonyabb árfolyam mellett lehetett volna forintosítani a devizahiteleket, megvédve a lakosság egy jelentős részét a teljes elszegényedéstől. Ez sajnálatos módon nem történt meg. A külföldi finanszírozási szükséglet fennmaradt. Sose felejtsük el azonban hozzátenni, hogy csak akkor jelent ez feloldhatatlan kényszert, ha a szociális és a (a mindenkori végrehajtó hatalom színétől függetlenül a mutyielit korrupciós hasznát szolgáló) „gazdaságfejlesztési” pénzek egyszerre kell hogy rendelkezésre álljanak, ez azonban nem szükségszerű igény. S mivel – ahogy azt a fenti történeti elemzésünkben bemutattuk – a privatizációk során kivont pénzeket nem a gazdaság működtetésére használták fel és az nem vállalkozói működő tőkeként funkcionált tovább, hanem a privatizálók szuper fogyasztására és jogellenes megtakarításaira (pl. offshore) fordították, a hazai gazdaság jövedelemtermelési képessége ma is siralmas. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az EU-s támogatási pénzek kifizetésének késése miatt 2016. év elején negatív tartományba csúszott a magyar GDP növekedése. Ha ugyanazok a (viszonylagos) kényszerek, akkor a rendszereken átívelő, pártszínektől nem függő, a jogalkotást is befolyásoló mutyielit legalább hallgatólagos paktumát a külföldi és külföldi tulajdonú bankrendszerrel alappal feltételezhetjük. E paktum tartalma pedig nem lehet más mint a devizahiteles extraprofitnak – a jogalkotásban résztvevő becsületes személyek akaratát is letörő – pénzintézeti realizálása 2010 után is. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy 2010-ben sem kerültek forintosításra a deviza alapú hitelek annak ellenére, hogy ekkor még jóval előnyösebb volt a devizaárfolyam az adósok számára. A bankadóra és más a jogalkotó által bevezetett banki terhekre figyelemmel  ez az extra-profitot biztosító szint talán 256 Ft-os svájci frank árfolyamnál lehetett és vélhetően ezért kerültek ennél a szintnél forintosításra a devizahitelek. Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot a devizahiteles árfolyamkockázatból eredő extraprofit és a közművagyon privatizálásakor garantált nyereség között. A végrehajtó hatalom, a jogalkotó, a politikai akaratképzés ellenzéki és kormánypárti aktorai egy részének jószándéka nem jelentett és nem jelent akadályt. A csalárd, minden fogyasztóvédelmi elvvel ellentétes extraprofit a DH-törvények kisebb szépészeti beavatkozásai ellenére „behajtható” maradt a hazai polgároktól. A devizahiteles probléma nem 2010 után keletkezett, de a ciklusokon átívelő mutyielit megtörése nem volt sikeres, a devizahiteleseket senki se mentette meg. A jegybanki árfolyamnyereség felhasználásának pártpolitikai mezőben értelmezett kritikáit a szerző olvasta a sajtóban, de rá és jelen dolgozatra ebből csak annyi tartozik, hogy a keletkezett összeget a hitelterhek csökkentésére is fordíthatták volna.

A Kúria – szerencsére nem minden kúriai bíró, ismerek ellene szavazó nevük elhallgatását kérő bírákat – remélhetőleg inkább ösztönösen, mint teljes tudatossággal asszisztált a pénzügyi és mindenfajta mutyielit számára kedvező helyzet fenntartásához. Ösztönösség alatt itt a felső középosztály-beli értelmiségi gőgöt, a „miért nem olvasta el az apróbetűst ?”-kitétel közönnyel vegyes szigorát, a hátrányos helyzetű emberek felelős gondolkodásának akadályai lebecsülését értem. A Kúria 6/2013. PJE jogegységi határozatban olyan jogelveket fejtett ki, amely alapján a magyar devizahiteleseknek a tisztességtelen kikötések miatt feltehetően érvénytelen devizaszerződéseket szinte maradéktalanul teljesítenie kell. A fenti jogegységi döntés véleményem szerint „a papír mindent elbír”-jogászkodás elvét és az extraprofit érvényesíthetőségét garantálni kívánó, a végrehajtó és jogalkotó hatalomba is befurakodó „élcsapat” szándékainak figyelembevételét tükrözi, előítéletes az adósokkal szemben.

(https://www.youtube.com/watch?v=D1Iu6Q55muk )Szeretném hinni, hogy ez a kúriai magatartás kizárólag szakmai alapú tévedést valósított meg, és nincs mögötte egyéb konkrét külső befolyásolási tényező (jó vagy rossz objektív hatása a társadalmi státusznak mindig van). Sajnos ennek a következtetésnek bizonyos fokban ellentmondani látszik a Wellmann-levél.

A gyanú tisztázása végett mindenesetre nyilatkoznia kellene az összes kúriai bírónak és a devizahitelek elbírálásában résztvevő bíróknak, illetve az ügyészi karnak abban a vonatkozásban, hogy 2004. és 2016. között vettek-e (vagy közeli hozzátartozójuk vett-e) fel bármelyik bankból a piaci kamatnál lényegesen kedvezőbb kamatozású forinthitelt, vagy a felvételkori árfolyamot fixáló devizahitelt. Különösen terhelni kellene ezen kötelezettséggel az OBH Elnökét, a Kúria Elnökét, Polgári Kollégiumvezetőjét, a Legfőbb Ügyészt, illetőleg a fentiek helyetteseit, hiszen a jogegységi eljárásokban vagy azok kezdeményezésében hatáskörrel rendelkeznek. Ennek kiderítése nem is okozna különösebb nehézséget, mert a fent nevezett személyeknek vagyonnyilatkozatukban fel kell tüntetniük a pénzintézetektől kapott hiteleiket konkrét gyanú hiányában is, pusztán a tisztesség látszatának szolgálatában, gesztussal élve a az elnehezült helyzetű jogfogyasztó polgárok felé.

Az Országos Bírósági Hivatal Elnöke szerint kiemelt cél a bírói integritás megteremtése és fenntartása. Erre figyelemmel mindenképpen meg kellene vizsgálni a fenti kérdést, mert az alapvetően érinti a bírói és bírósági vezetői integritást. Ennek elmaradása bizalmi válságot idézne elő a lakosság körében. Nem is okozna problémát ennek ellenőrzése, mert bármikor elrendelhető a vagyonosodási vizsgálat a bíróval szemben. Így a vagyonnyilatkozat alapján bármikor megállapítható, hogy volt-e hitele vagy sem a bírónak vagy ügyésznek. Ha pedig nem írta bele a hitelét a vagyonnyilatkozatába, akkor azonnal megszüntethető a bírói tisztsége.

 

A társadalmi számonkérés

A fentiek is jól mutatják, hogy a bíróságoknak milyen fontos szerepe van a felmerülő gazdasági és társadalmi problémák jogi eszközökkel való megoldásában. Ha nem megfelelően látják el ezt a feladatukat vagy valamely külső behatás vagy érdek mentén teszik dolgukat, akkor ezzel csak a probléma nagyságát növelik. Mindig fennáll annak a veszélye, hogy a közvagyont magánvagyonná változik, ez a kérdés alapos vagy alaptalan hírek formájában folyamatosan jelen van a nyilvánosságban. (MNB alapítványainak  vagy a hortobágyi földek ügye, panamai offshore-botrány stb.). A rendszerváltás utáni privatizációs, bankkonszolidációs, devizahiteles ügyek következtében keletkezett társadalmi problémák csak akkor oldhatók meg, ha a társadalom ki tudja kényszeríteni, hogy a vörös bárók és a rendszerváltó osztály tisztességtelen részének visszaélései és a köztulajdont eltulajdonító tevékenysége feltárásra kerüljön, a felelősöket megnevezzék, s a közéletből, a jogalkotásból, a jogalkalmazásból száműzzék azokat a személyek, akik a magyar társadalom kifosztásában részt vettek, mert addig mindig virágozni fog a korrupció és a köztulajdon jogellenes magánosítása és soha nem fog megoldódni a devizahitelezés problémája.

Nem lehet következmények nélkül hagyni azt, hogy 1988 és 2016 között mai áron számolva legóvatosabb becslések szerint is 40.000.- 50.000. milliárd forint közvagyont, közpénzt „magánosítottak” privatizáció, EU-pénzek lenyúlása, felszámolás, bakkonszolidáció, adócsalás, korrupció címén. Nem csak a bíróságokon múlik a devizahitelezés és egyéb gazdasági problémák megoldása, hanem alapvetően az elit tisztességtelen részének és a vazallusainak elszámoltatásán.

Fontos szerepe volna a fenti anomáliák megszüntetésében egy az egyéni bírói függetlenséget és felelősséget biztosító bírósági szervezeti rendszernek. Ennek kialakítása mára elodázhatatlanná vált. Az egyéni bírói függetlenség hiányában nyilvánvalóan nem tud kellő számú bíró elegendő arányban olyan döntéseket hozni, amely megfelel a jogállami normáknak. Ugyanakkor az egyéni bírói felelősség következetes érvényre juttatása nélkül sem virágozhat az egyéni bírói függetlenség. Az egyéni bírói függetlenség és felelősség egymást feltételező fogalmak. Ha a tisztességes eljáráshoz való jogot megsértő bíró a vezetői mérlegelés alapján nem kerül felelősségre vonásra, akkor hajlamossá válik arra, hogy a vezetői elvárásoknak is megfelelő ítéleteket hozzon, mivel úgy sem üti meg a bokáját, még akkor sem ha a jogsértését az Alkotmánybíróság vagy az EJEB megállapítja. Ha kötelező lenne ilyenkor a felelősségre vonás, akkor a bíró tízszer is meggondolná, hogy a függetlenséget megsértve a vezetői vagy egyéb befolyásnak, munkatakarékossági, komplex ügyet leegyszerűsítő hajlamainak engedve hozzon döntést. Ez a szabály a tisztességesen, befolyástól mentesen ítélkező bírókat is védené.

A gazdasági társaságok és az gazdasági élet jogszerű működésében kiemelt szerepet kell, hogy betöltsenek a cégbíróságok. A fentiekben leírt anomáliák ezt mindenképpen szükségessé tennék. Az egyéni bírói függetlenséggel rendelkező cégbírói kar ezek elvárásnak vélhetően eleget tudna tenni. Parragh úr nyilatkozatával kapcsolatban az alábbi szikár, minden kommentár nélküli tényeket lehet kiemelni. Az MNB törvény módosítása szerint elveszti közpénz jellegét az MNB alapítványokban elhelyezett közpénz. A rendes bíróságok ezzel ellentétes döntést hoznak, illetve az Alkotmánybíróság megsemmisíti az MNB törvény fenti rendelkezését, de egyben kimondja, hogy az állam által alapított gazdasági társaságokra nem vonatkozik ez a rendelkezés. Tehát egyes közéleti nyilatkozatok szerint  üzleti titokra való hivatkozással megtagadható az állam által alapított gazdasági társaságok közpénz költésének a nyilvánosságra hozatala. Ezek elhangzása után Parragh László azonnal előállt azzal az ötlettel, hogy a gazdasági társaságok regisztrációját (quasi ellenőrzését)  adják a gazdasági kamarák hatáskörébe, megszüntetve ezzel azt a lehetőséget, hogy a cégbíróságok a fenti gazdasági társaságok jogszerű működését és a közpénz esetleges eltüntetését bármilyen formában ellenőrizni tudják.

A kamarai elnöki nyilatkozat előzményeitől függetlenül is fontos az állam által alapított cégek átláthatóságának és a közpénzekkel való gazdálkodásuk jogszerűségének biztosítása és az adócsalásra alapított illetve a többi gazdasági szereplőt megkárosító cégek kiszűrése érdekében a késve, de megerősödött és összességében jól működő cégbírói rendszer fenntartása. Ha a cégek regisztrációja a kamarákhoz kerülne, akkor fennállna annak a veszélye, hogy e a független és jól működő felügyeleti rendszer megszűnésével ugyanaz a helyzet alakulna ki, mint a 90-es években,  amikor a cégbírói kar megfelelő ellenőrzési jogosultság hiányában nem tudta megakadályozni a társadalom kifosztását eredményező privatizációkat illetve a fantomcégek létrejöttét. Nem kell külön bizonygatni a különbséget a két alábbi eset között: amikor a fenti cégek ellenőrzését egy független és nem utasítható bíró vagy amikor egy utasítható kamarai alkalmazott végzi. A kamarai elnök javaslata (az NGM és az IM jogalkotói támogatásával ?) remélhetőleg nem arra irányul, hogy ezen zavaros idők visszajöjjenek, és a mutyielit még jobban megdézsmálja a nemzeti vagyont.

Azt is tényként kell megállapítani. hogy Parragh állításával ellentétben („a fejlett országokban igen elterjedt a kamarai regisztráció”) az Európai Unióban egyedül Hollandiában végzik a cégek regisztrációját a gazdasági kamarák, Németországban, Ausztriában, Belgiumban és Franciaországban is cégbíróságok. Az összes V4-országban illetve a többi körülöttünk lévő államban nem véletlenül vezetik a cégbíróságok a cégnyilvántartást, hanem a gazdasági etika és a jogi kultúra fejletlensége miatti fokozott kontroll-szükségesség miatt. Az Európai Unió többi országában sem a kamarák, hanem a közigazgatás regisztrálja a cégeket, de ezek a rendszerek is erős bírói kontroll alatt állnak. A történelmi hagyományokat figyelembe véve pedig megállapítható, hogy 1875 óta törvényszéki hatáskörben van a cégregisztráció Magyarországon.

Az egy másik kérdés, hogy Parragh Úr honnan venne több száz, több ezer jól képzett cégjogi szakembert és jól működő számítógépes hálózatot a kamarai regisztráció működtetéséhez, és ez a minden haszon nélküli felesleges rendszer-átalakítás mennyibe kerülne az adófizető állampolgároknak (pl. új számítógépes rendszerek kiépítése, és ezek online összekötése a többi állami rendszerrel) ? De sorjáznak további kérdések is. A cégbíróságok akár 1 nap alatt bejegyzik a cégeket a cégjegyzékbe úgy, hogy semmilyen ügyhátralékuk nincsen, nem hiszem, hogy ezt kevesebb emberrel vagy adminisztrációval meg tudnák oldani a kamarák. Mindent számítógépen intéznek a cégbíróságok, és minden társhatóságtól online szerzik be az adatokat. Milyen bürokrácia-csökkentést jelentene mindezek alapján a cégbíróságok megszüntetése? Az Igazságügyi Minisztérium készített egy hatástanulmány amely megállapította, hogy a cégbírói hatáskör megszüntetése semmilyen költségcsökkentést nem jelentene a cégek számára illetve nem lenne olcsóbb a közigazgatási vagy kamarai regisztráció. Ezért a 2015 őszén megtartott cégbírói konferencián az IM képviselője a fenti hatástanulmány alapján kifejtette, hogy a cégbírósági rendszer átalakítását semmilyen ésszerű indok nem teszi szükségessé, és ezért a cégbírói rendszer megszüntetése véglegesen le is került a napirendről. Meglepő, hogy ennek ellenére Parragh Úr javaslatának felmerülése után újabb hatástanulmányt akarnak készíteni.

Az elmúlt 28-30 évbeli mindenkori magyar közállapotokat figyelembe véve sajnos nem kis problémákat vethet majd az fel, hogy Parragh Úr és alárendeltjei által utasítható ügyintézők minden kontroll nélkül döntik majd el, hogy ki vállalkozhat és milyen feltételekkel Magyarországon, vagy kinek a vállalakozását lehetetlenítik el azzal, hogy törlik a cégjegyzékből, megfosztva ezzel a vállalkozási lehetőségtől. Hangsúlyozom: a puszta lehetőség is probléma. Sajnos fennállhat annak veszélye, hogy a rendszer kontrollálhatatlansága miatt előbb vagy utóbb majd arra fogják használni, hogy – bárki is legyen a jogalkotó éppen akkor –  az ún. haveri cégek konkurenciáját el lehessen lehetetleníteni, vagy a hazai/külföldi cégek belső piacát át lehessen játszani a haveri cégeknek illetve ezen haveri cégek visszaéléseit el lehessen tüntetni a cégek fantomizálásával vagy egyéb ellenőrizhetetlen módon, ugyanúgy mint a 90-es években, amikor a jogalkotók nem adtak ezek megakadályozására a cégbírók kezébe semmilyen hatékony eszközt . Ez nem csak a magyar de a Magyarországon  termelő vállalatot működtető külföldi cégeket is hátrányosan érintheti (pl.: Audi, Mercedes stb.) illetve a nagy nehezen, a cégbíróságok hatékony közreműködésével kialakított megmaradt gazdasági morál szétverését eredményezheti. Parragh Úr mint  vállalkozó illetve az NGN, az IM  milyen garanciát tud adni arra, hogy ez nem fog bekövetkezni ?

Mindezek alapján sem a költségoldal, sem a hatékonyság vagy a bürokrácia-csökkentés, sem az európai tapasztalatok, sem a magyar történelmi hagyományok nem indokolják a cégregisztrációs rendszer átalakítását. A zavarosban halászók érdekében pedig nem biztos, hogy (egyes szereplők részéről akár a legjobb, mások tekintetében a legrosszabb szándékból) újra tönkre kellene tenni az országot és a gazdaságot.

A mindenkori végrehajtó és jogalkotó hatalom, a jogalkalmazói szervezetek tisztességes tagjainak, vezetőinek üzenem: még nem késő !

2016.05.23.

Szerző:

Dr. Ravasz László

EBFF alapító tagja,

egyébként cégbíró

Megjegyzés: A dolgozat a Facebook-os megjelenés szerkesztési szempontjai miatt rövidített, irodalomjegyzék és lábjegyzet nélküli változat, a teljes változat később jelenik meg

 

FELHÍVÁS

A JOGALKOTÓHOZ  ÉS MINDENKIHEZ

A GAZDASÁG JOGSZERŰ MŰKÖDÉSÉRT

 

A CÉGBÍRÓSÁGOK MEGSZÜNTETÉSE ELLEN

A KÖZVAGYON-LOPÁS JOGI LEHETŐSÉGE MEGTEREMTÉSE ELLEN

 

(Természetesen nem hivatalos bírósági, hanem saját) álláspontom szerint a cégregisztrációnak  bírói hatáskörből történő kivételét a tudományos dolgozatomban írt fenti okok miatt mindenféleképpen meg kellene akadályozni. Ez egyszerű véleménynyilvánítással nem érhető el. Erre figyelemmel kérem, hogy aki egyetért felhívásommal és a szakcikkemben https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1762799843931396&id=1720290178182363 foglalt jogi, jogtörténeti érvekkel, az a facebook-on (lehetőleg névvel és beosztással) lájkolja vagy hozzászólásával támogassa a felhívást ill. a szakcikket. Tömeges támogatás esetén nyilvános tüntetés és tiltakozó akció megszervezését sem tartanám szükségtelennek összefogva más hivatásrendekkel, társadalmi csoportokkal, s akár a devizahiteles érdekképviseletekkel. Kérek minden cégbíró kollégát, hogy nyilvánosan is lépjenek fel a cégbíróságok megszüntetése ellen, mert nemcsak szűkebb szakmai felelősségük hatalmas, hiszen a tervezett lépés (szándékától függetlenül) veszélyezteti a gazdasági élet jogszerű működését.

2016.05.23.

Ravasz László

EBFF alapító tagja

Szegedi Törvényszék

cégbíró

 

Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórum támogatja Ravasz László  felhívását !

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.