dr. Marczingós László szakmai kérdései a Kúria elnökéhez

A devizahiteles ügyek kapcsán az elmúlt napok eseményei újabb érdekes képet vázol fel a magyar igazságszolgáltatásról. A téma iránt érdeklődő kollégáink figyelmébe külön ajánljuk dr. Marczingós László ügyvéd úr levelét. Nemkülönben azok számára is kifejezetten ajánlott, akik az alkotmányos és polgári jogi alapelvek értékeinek gyakorlati érvényre jutásáról szeretnének megismerni egy igen sok embert, sőt, egészen a nemzetgazdaságot is érintő példát.

dr.Marczingós László: A sarokba szorított adósok – a fogságban tartott jog

KÚRIA

1055 Budapest, Markó u. 16.
Dr. Darák Péter
Elnök úr részére
Elnök@kuria.birosag.hu

Tisztelt Elnök Úr!

Dr. Wellmann György kollégiumvezető úr minap napvilágra kerülő, a Bankszövetséghez címzett levele kapcsán kívánok kizárólag szakmai kérdéseket intézni igazgatási jogkört érintően.

A 6/2013. PJE határozat kelte 2013. december 16. Az OBH hivatalos tájékoztatója szerint 2014. július 22-én – a DH1 törvény kapcsán – számba vették az érintett deviza alapú banki termékkel kapcsolatos kötelmi jogi jogviták bíróság előtt megindult eljárásait. Eszerint országosan, 117 bíróság előtt 12.000 peres ügyet érintett a peres eljárás, avagy a per tárgyalásának felfüggesztése. A „felfüggesztések” döntő részben a törvényszéki elsőfokú, illetve ítélőtáblai másodfokú eljárásokat érintettek. A Kúria előtt elenyésző számban voltak folyamatban felülvizsgálati eljárások. http://birosag.hu/…/tajekoztato_a_devizahiteles_ugyekkel_ka…

Dr. Wellmann György kollégiumvezető 2013. november 22-én kelt indítványában kezdeményezte a Bszi. 33.§ (1) bek. a) pontja alapján a Kúria Polgári Kollégiumának jogegységi eljárását. Ennek okát „a deviza alapú kölcsönszerződések több százezres száma, a bennük megtestesülő tartozás nagyságrendje, a nem teljesítő adósok egyre növekvő aránya, a szerződések érvényességét vitató perek számának emelkedése már társadalmi méretű problémát jelent. Az ügyek gyors és lehetőség szerint egységes szempontok szerinti elbírálásához fűződő kiemelkedő társadalmi és igazságszolgáltatási érdek…” szolgáltatta. http://kuria-birosag.hu/…/jogegysegi_eljaras_lefolytatasa_i…

Az indítványban jelentkező kérdéseknek vajmi kevés köze volt a konkrét jogvitákhoz, pláne nem a konszenzuál ügyletek lényegéhez, jogelméleti sarokpontjaihoz. Ugyanis az általánosság szintjén megfogalmazott kérdések pont úgy igazodtak a jogászként nehezen felfogható „banki termék” fogalmához, mint ahhoz a partikuláris érdekhez, miszerint a kötelmi jogi perek érdemi, lényegi kibontakozása előtt már sarokba szorítsák az adósokat.

De lássuk a kérdéseket:

1. Mi a deviza alapú kölcsön tartalma (a deviza alapú kölcsön deviza kölcsön vagy forint kölcsön-e)?

A kötelmi jogviszonyban a felek egybehangzó, egymás irányába mutató és találkozó akaratnyilvánítása (akarati elv) szükséges ahhoz, hogy a másik féllel közölté vált (jognyilatkozati elv) akaratnyilvánítás szerződést hozzon létre, és az kötelmet fakasszon.

A szerződéses nyilatkozat közöltté válhat szóban, melyet kötelesek írásba foglalni a felek érvényességi feltételként, avagy eleve írásban, mely történhet ajánlattétellel és annak elfogadásával.

A „deviza alapú” minősítése egy kölcsönszerződésnek (Ptk. 523.§) nem jogi kategória, hanem a banki termékfejlesztők által kidolgozott banki szerződéses akarat közgazdaságtani jellemzése. Ha a Kúria a „deviza alapú” kölcsön tartalmát akarja vizsgálni, akkor a Ptk-t kell szem előtt tartani. Ám nem szabad összekeverni e vonatkozásban egy szerződés lényeges elemét (mely hiánya a szerződés létre nem jöttét okozhatja), az olyan elem hiányával, melyet törvény semmisségi okkal szankcionál. (Hpt. 213.§)

A magyar bíróság előtti polgári perek tétje nem az volt eddig sem, hogy a „deviza alapú” kitétel fogalmi lényegét pontosítsák, hanem az, hogy a felek szerződéses akarata és annak megfelelő akaratnyilvánítás közlése kapcsán a bíróság deklarálja a szerződés létrejöttének hiányát, avagy létrejöttét és esetleges semmisségét. Ez márpedig nem levezethető semmilyen körülmények között a „deviza alapúság” fogalmából. A perekben a felek akaratnyilvánításának közlését kellene feltárni, és annak megfelelően levonni a szerződés létrejöttére, tartalmára nézve a jogi következtetéseket.

A kollégiumvezető célja az volt, hogy a Kúria egy addig nem létező jogi fogalmat úgy helyezzen bele a törvénykezési gyakorlatba, hogy alapul fekvő ügyeket nem is ismertek felülvizsgálati ügyekben.

2. A deviza alapú kölcsön konstrukciója alapján megkötött szerződések érvényes vagy érvénytelen szerződések-e (vagyis ütköznek-e jogszabályba, nyilvánvalóan jóerkölcsbe, tisztességtelen szerződéseke, uzsorás szerződések-e, illetve szenvednek-e akarati hibában, vagyis színleltek-e, illetve megtévesztés, tévedés folytán kötött szerződéseke)?

A fenti „konstrukció” nyilván szerződéses feltételek gyűjteményét jelentheti, ám a konkrét jogvitákban eleve az a kérdés, hogy eme általános szerződéses feltételek a szerződés részévé válnak, vagy sem. Amennyiben igen, akkor lehet az egyes ászf-eket jogi logikával minősíteni.

A szerződések a felek konszenzusán alapulhatnak. A „kölcsönszerződés” elnevezésű okirat egy bizonyítási eszköz a perekben, nem maga a konszenzus. Azaz egy bizonyítási eszközt előre elbírálni jogi nonszensz.

Az egyes perekben soha, de soha nem kerültek meghallgatásra a bankok jelenlegi, avagy korábbi vezető tisztviselői. Azon emberek perbeli nyilatkozatát mellőzi a törvénykezés tudatosan, akik kialakították a banki terméket, ám az ezzel kapcsolatos szerződéses akaratok felől senki nem nyilatkozik. A Bankszövetség és az egyes pénzintézetek és pénzügyi vállalkozások keményen lobbiznak termékük utólagos legalizálása érdekében, ám a bíróságok a perekben megjelenő jogvitákban kötelesek dönteni, nem a lobbi tevékenység kapcsán. A banki termék PJE határozatban való jogi minősítése nem törvényalkotói munka, nem jogszabályi előkészítés, nem tudományos értekezés, hanem valami olyan megfoghatatlan, mely az ítélkezési tevékenységet előre befolyásolja, a bírói függetlenséget csorbítja, és a felek perbeli tény- és jogállításának. Ugyanis a jogegységi döntés nem levezethető a felek akaratából, jognyilatkozataiból, az pusztán az egyik fél általános közgazdasági jellegű szándékának minősítését jelentheti. Csakhogy ha egy akarat rejtve marad, az a szerződés részévé soha nem válhat.

3. A pénzügyi intézményt milyen jellegű tájékoztatási kötelezettség terhelte a szerződés megkötésekor, annak esetleges elmulasztása milyen jogkövetkezménnyel jár?

Ez egy álkérdés volt, hiszen polgári jogi axióma, hogy a szerződéses akarat közlésének elmaradása akarati disszenzust jelent, nem érvénytelenséget előidéző körülmény. Mivel a kérdés nem csupán a fogyasztókat érinti, a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében nevesített együttműködési kötelezettség a Kúria gyakorlatában eddig is egyértelmű volt. Másfelől az akarati disszenzust csak úgy lehet elkerülni, ha az egyik fél közli a másik féllel, mely feltételt tart lényegesnek, melyben történő megállapodás hiányában a szerződést nem kötné meg. A közöltté vált jognyilatkozat értelmezését segíti továbbá a fél tájékoztatása, hiszen ennek elmaradása azt jelenti, a leendő adós saját ténytudomása körében képes csak értelmezni a hitelező akaratnyilvánítását, jognyilatkozatát. A hitelező „feltehető akarata” nem értelmezhető kiterjesztően.

Fogyasztók esetében a közölt jognyilatkozattal létrejött szerződés tartalma a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezéssel elfogadott, már amennyiben az értelmezést illetően vita alakul ki. Eszerint azonban a Kúria jogegységi határozata sérti a Ptk. 207.§ (2) bekezdésében foglaltakat, hiszen pont a PJE határozat csorbítja a fogyasztóvédelmi normát, a Ptk. egyik alapvető normáját.

4. Milyen jogi lehetőségei vannak a bíróságoknak arra, hogy a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötés után bekövetkezett körülményváltozások valamelyik szerződő fél lényeges jogos érdekét sértő hatását orvosolják

A szerződés létrejötte és tartalma szempontjából ez közömbös kérdés. A szerződés létre nem jötte, avagy semmissége kapcsán a jognyilatkozatok közlésének időpontja irányadó, a később bekövetkező tények nem befolyásolnak semmit.

5. Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei (érvényessé nyilvánítás, eredeti állapot helyreállítása, hatályossá nyilvánítás) közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

A „deviza alapú” szerződések érvénytelenségeinek jogkövetkezménye semmiben nem különbözhet a normál kötelmi jogviták során alkalmazottakhoz képest. Sajnos, bizonyos bíróságok azonban a mai napig eltérő megítélés alá veszik a „deviza alapú” kölcsönökkel kapcsolatos jogvitákat az összes többi kötelmi jogi jogvitákhoz képest. Más és más értelmezést alkalmaznak, ám a „banki termék” eltérő jogi megítélése nem megengedett, az nagyfokú jogbizonytalanságot okoz.

6. Az egyes lehetséges érvénytelenségi okok az egész szerződés érvénytelenségét, avagy részleges érvénytelenséget (az adott szerződési feltétel érvénytelenségét) eredményezik-e? Hogyan vonhatók le a részleges érvénytelenség jogkövetkezményei?

Mivel a Kúria nem ismerte sem a hitelezők akaratát, sem az egyes szerződéskötések körülményeit, e jogi tények hiányában lehetetlenség volt előre eldönteni, hogy a felek közötti szerződés lényeges eleme mi volt, milyen szerződéses akaratok artikulálódtak, etc. A PJE határozat ismét megfosztani igyekezett az adósokat jogvédelmüktől.

7. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel mikor felel meg az átláthatóság követelményeinek (csak akkor, ha az adós fogyasztó maga is ki tudja számolni, hogy a kamat, a költség és a díj milyen arányú emelését tették lehetővé az időközben bekövetkezett változások, avagy elégséges, ha maga az oklista átlátható és az egyoldalú szerződésmódosítások körében vizsgálható, hogy a módosításra a ténylegesség, az arányosság és szimmetria elvének betartásával került-e sor)?

A probléma szempontjából ez a kérdés teljesen irreleváns.

~ ~ ~

A Polgári Kollégium vezetője tehát 2013. november 22-én előterjesztette indítványát. 2013. december 16-án pedig már meg is született a 6/2013. PJE határozat. Az igaz, hogy a Kúria Jogelemző Csoportja már 2012. őszén-telén munkát végzett e körben, azonban azon jogi munka csak részben volt átfedésben a PJE határozat előkészítésével. Akár a 2012-es, akár a 2013-as évet nézzük is, tudomásul kell venni, hogy a Kúria nem rendelkezett elegendő jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelem kapcsán megindult eljárással, hogy egyáltalán egymásnak ellentmondó bírósági ítéletekre lehessen hivatkozni. A Kúria egyszerűen elejét kívánta venni annak, hogy az adott jogviták felől döntő bírók önállóan gondolkodhassanak a konkrét perekben előadott tény- és jogállítások mentén. A Kúria a bírói gondolkodást nem jogtudományi keretek között terelte a helyes irányba, hanem gátakat szabott annak, így célzottan sértette meg a bírói függetlenség alkotmányos intézményét.

A megszületett 6/2013. számú PJE határozat tartalmának vizsgálata azért fontos, mert a Polgári Kollégium vezetője erre hivatkozással kért most bocsánatot a Bankszövetségtől az inkriminált kúriai döntés kapcsán.

Ám van ahhoz egyáltalán joga a Polgári Kollégium vezetőjének, hogy ilyet tegyen? Másrészről, van-e egyáltalán szakmai alapja mindehhez?

Tételezzük fel, hogy mindaz, amit a PJE határozat kimondott, az „gránit szilárdságú”. Még akkor is, ha a magyar gránit szilárdságáról eltérő elméletek és gyakorlatok valósultak meg, ki-kinek szája íze szerint:

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

Ez számomra annyit jelent, hogy valójában tényleg nincsenek olyanok, hogy deviza alapú szerződések, avagy devizában nyilvántartott szerződések. Vannak továbbra is a jogalkotó által megszabott kategóriák, azaz a forint kölcsönök és a deviza kölcsönök. A Kúria az általa ismert szerződések szövegéből – a szerződő felek akaratának, azaz a kötelemkeletkeztető jogi tények ismeretének teljes hiányában – kiindulva mondta ki azt, hogy az a szerződés, melyet a szolgáltatók így neveztek el, ha és amennyiben egy ilyen szerződés létrejött, az valójában deviza kölcsönszerződés.

2. A deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

Azaz „végy egy ilyen szerződéstípust, és vizsgáld meg” alapon szemlélve igaza van a Kúriának, pusztán azért, mert az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem lehet érvénytelen. Miért? Nyilván azért, mert az ilyen szerződésekre vonatkozóan a Kúria deklarálta, hogy a törvénykezés során ezeket devizaszerződéseknek kell tekinteni. Márpedig a deviza kölcsönszerződés esetén nyilvánvalóan az adós nyilván viselni köteles az árfolyamkockázatot.

Fentiekhez képest a Kúria álláspontjának indokolásának releváns része így hangzott:

„A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát,…” „Megállapítható tehát, hogy a jogszabályok igen következetlen megnevezéseket használtak a konstrukció elnevezésére, és az egyes jogszabályok részben eltérő módon definiálták a deviza alapú kölcsönt.”

Azaz kijelenthető, hogy a kötelmek keletkezését követően megszületett jogi, jogszabályi definíciók visszamenőlegesen nem minősíthetnek egy jogviszonyt. Azt már nem teszi hozzá a Kúria, hogy a szerződő felek valós, tényleges akaratnyilvánítása ismeretének hiányában csak elméleti jelleggel, formálisan lehetséges arról beszélni, hogy a felek mit és miként cselekedtek, és annak mi lett a joghatása.

„Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

A Kúria így érvel tovább:

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

A Kúria honnan tudja, hogy mondjuk az én szándékom mire irányult? És azt honnan tudja, hogy pont arra irányult, nem másra, mint amit az indokolása tartalmaz? Jellemzően a fogyasztók – és bárki más – olyan blankettát írtak alá, melyben a meghatározott összeg forint, a törlesztése sem aranyrúd, vagy faguriga, hanem forint, illetve összességében a költség a legkedvezőbb.

Itt kell azonnal közbeszúrni azt a súlyos és életveszélyes tévedést, hogy a kamat volt az a tétel, mely meghatározta a pénzintézet árbevételét. Nos, nem. Az összes teher, mely kapcsán a Kúria már elismerte, hogy az un. árfolyamrés is annak részét képezi, legkisebb része volt a kamat. Ráadásul a különnemű árfolyamok alkalmazásának semmissége megdönthetetlen törvényi vélelemmé vált. Az árfolyamokból származó nyereség egyetlen szerződésben sem jelent meg, ám az adósok viselték e terhet. Ha ez a szerződéses akarat a bankok részéről lényeges elem volt, de hallgattak róla, akkor akarati disszenzus áll fenn, ha valaki azt rekonstruálná, hogy az adós saját magát akarta ezzel megkárosítani, akkor a szerződés jóerkölcsbe ütközik. (AB 801/B2002.) Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság is felismerte már évtizedekkel ezelőtt, hogy jóerkölcsbe ütköző az a szerződés, mely a fél megkárosítását célozza, avagy azt okozza.

Furcsa azt kijelenteni, tisztességes az a szerződés, melyben a pénzintézet forintban jelentkező terheinek ellentételezését illető kezelési költséget is deviza alapon szedte be a hitelező, nem mellesleg a Lombard még a CASCO biztosítást is devizában érvényesítette, mely merő képtelenség. A fogyasztót terhelő összes teher kapcsán tehát beszélhetünk kamatról, árfolyamrésről, kezelési költségről, jutalékokról, díjakról, etc. Elmondható, hogy a kamat alacsony mértékének látszólagos előnye bőven ellensúlyozott azon tételekkel, melyet a szerződéskötéskor lehetetlen volt az adós számára felismerni, kiszámolni, és az a THM-ben sem mindig jelent meg. A Hpt. 210.§ (2) bekezdése ezen terheket a szerződés lényeges elemeként minősíti, a Hpt. 213.§ (1) bekezdése fogyasztók esetében már semmisségi okként jelöli.

Határozott álláspontom, hogy az üzletszerűen folytatott pénzintézeti magatartás során eleve úgy állították össze a „banki terméknek” nevezett kötelmet, hogy a fogyasztókat és egyéb adósokat tudatosan információhiányban tartsák. És így igaz, voltaképpen közömbös, hogy volt az ügylet mögött deviza, vagy sem. Ugyanis az árfolyamrés kapcsán a Kúria azt is elfogadta, hogy a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásával olyan marzsra tett szert a pénzintézet, melyet nem tüntetett fel általában a szerződésben.

Mivel ez a szerződéses kitétel, általános szerződéses feltétel eleve meghatározta a szerződéses konstrukció egészét, vajon milyen erkölcsi, jogtudományi alapon lehet kimondani azt, hogy a szerződés nem ütközik jóerkölcsbe? Álláspontom sehogy, ugyanis ez a magatartás súlyosan ellenkezik a jogalkotó akaratával. Nem csupán részleges semmisséget okoz, hanem „bedönti” az egész szerződést, az egész kötelmet is.

Ennek tudatában hogyan kell értelmezni a Kúria alábbi indokolását?

„Devizakölcsön az, ahol a pénztartozás kirovó pénzneme nem forint. Jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve). A deviza alapú kölcsön is devizakölcsön, mivel a tartozás devizában van meghatározva, ugyanakkor a hitelező a kölcsönt forintban köteles folyósítani, az adós pedig forintban köteles törleszteni, tehát mind a hitelező, mind az adós a devizában kirótt pénztartozását forintban rója le.”

Az ez a konstrukció teremti meg az árfolyamrésből fakadó marzsot, a titkolt banki bevételforrást. Erre mondta azt a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa, hogy:

„A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön. A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs. A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.” http://www.birosag.hu/…/fovarosi-itelotabla-itelet-devizahi…

A Kúria azonban a helyzetet súlyosbítja az indokolás további részében:

„Ez a megoldás tekintendő a Ptk. 231. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített főszabálynak, melytől a felek a diszpozitivitás elvéből fakadóan szabadon eltérhetnek, az eltérés lehetőségére e körben a Ptk. 231. § (1) bekezdése kifejezetten utal is. Nincs akadálya ezért annak, hogy a felek úgy állapodjanak meg, miszerint mindkét fél a kötelezettségének a kirovó pénznemben (effektivitási kikötés) köteles eleget tenni, tehát mind a folyósításra, mind a törlesztésre a kirovó pénznemben kerül sor. Ebből következően a devizakölcsönnek két fajtája létezik: az effektivitási kikötéssel el nem látott kölcsön (deviza alapú kölcsön) és az effektivitási kikötéssel ellátott deviza kölcsön. Az előbbi a felek eltérő megállapodásának hiányában érvényesülő főszabály, az utóbbi pedig a felek kifejezett megállapodása esetén érvényesülő kivétel.”

Jómagam talán az átlagosnál műveltebb vagyok jogi kérdésekben, de gyakorlatilag a PJE határozat kapcsán hallottam először arról, hogy effektivitási kikötés. Amikor saját kölcsönöm ügyemben leültem a bankfiókban, a Kúria szerint az volt az első mondatom, hogy effektivitási kikötéssel nem vagyok hajlandó szerződni?

Erre Róna Péter azt írta, hogy „Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön.”

Némileg nyomaszt annak tudata, hogy a Kúria neves bírái vagy egyáltalán nem dolgoztak az ügyön, vagy kezükbe vettek egy Pénzügyi Szemlét, és onnan ollózzanak. Megjegyzendő, hogy Dr. Szladits Károly ügybe keverése egy 1941-es munka kapcsán, felettébb nevetséges. Pláne úgy, hogy a „pénzügyi sületlenség” kapcsán Gárdos ügyvéd kolléga még meg is magyarázza a lényeget:

„A pénz előzőekben vázolt sajátossága miatt jövőbeni pénztartozás megalapításakor (történjék az akár szerződésben, bírói határozatban vagy jogszabályban) mindig abból az implicit feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen pénz lesz a teljesítés előírt időpontjában, az azonban bizonytalan, hogy mi fogja betölteni a pénz szerepét. Bár a gyakorlatban a szerződésben meghatározott pénznem és a teljesítés tényleges pénzneme általában egybeesik, soha nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a teljesítésre a szerződésben szereplőtől eltérő pénznemben kerül sor (ennek két fő esete a törvényes pénznem változása és a teljesítés helyének változása). Ezért pénztartozást közvetlenül nem, hanem csupán egy értékegyenlet útján lehet meghatározni: a pénztartozás teljesítéseként annyi, a teljesítés helyén és idején ténylegesen forgalomban lévő pénzt kell adni (leróni), amennyi megfelel a tartozás szerződésben, ítéletben vagy jogszabályban meghatározott (kirótt) összegének. A pénztartozás kapcsán tehát meg kell különböztetni a kirovó pénznemet és a lerovó pénznemet: a lerovó pénznemből annyit kell adni, amennyi megfelel a kirótt pénzösszegnek. Ez a kettősség a pénztartozás előzőekben vázolt sajátosságainak szükségszerű következménye.”

Azaz a szerző azt feltételezte, hogy amikor egy szerződést az adósnak teljesítenie kell, már nem lesz forint? És mi vezette erre a következtetésre? Politikai lózungok? Javasasszony kártyavetése?

Másfelől a gyakorlat szikláin az elmélet eléggé megtörik, ugyanis ha az adós kap, mondjuk 10 millió forintot, és ez a Ptk. 523.§ alapján a konkrétan meghatározott összeg, akkor a kirovó és lerovó pénzösszeg megegyezik, így nincsen gond, lehetséges a kölcsönösszeg teljesítési minden gubanc nélkül. Más kérdés, hogy egy 1941-es szakmai anyag alappal számolhatott arra – pláne 1929-et követően – hogy egy hosszú futamidejű kötelem kapcsán már nem lesz az a pénznem, melyben a felek eredetileg megállapodtak volna.

A Kúria még tovább megy:

„A Ptk. meghatározza azt is, hogy a kirovó és a lerovó pénznem eltérése esetén hogyan kell kiszámítani, a teljesítéskor mennyit kell az adósnak fizetnie ahhoz, hogy a kirótt tartozását teljesítse. A Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint a más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. Ez az átszámítás nem jelent pénzváltást, csupán a folyósított összegnek, illetve a törlesztett összegeknek a teljesítéskori árfolyam alapján történő kiszámítását. A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll. Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben. A szerződésben meghatározott kamat nem azonos az adott deviza jegybanki alapkamatával, annak meghatározása során más tényezők is megjelennek, ahogy a forint kölcsön kamata sem azonos bankkölcsön esetén a jegybanki alapkamattal.”

A vastagon kiemelt rész kapcsán a Kúria egy vélelmet kezel tényként. Előbb a kettőt összemossa, majd közli, hogy lehetetlen a vizsgálata, és nem is szükséges. Abból a szempontból persze nem szükséges, hogy ha kiderülne, nincsen deviza fedezet, akkor különböző nehezen kezelhető problémákkal kell szembesülni. Másfelől a GVH határozott álláspontja az, hogy ez ellenőrizhető lenne, csak „költeni kellene rá”.

De még csak nem is kell ellenőrizni. Ugyanis a bankok egy része előszeretettel alkalmazta a nem járulékos jellegű önálló zálogjog intézményét, mely kapcsán jelzálog-hitelintézetekkel refinanszírozta a szolgáltatott kölcsönt, és a refinanszírozása tisztán forint volt. Azaz a Kúria minden alapot nélkülözendően tett ténykijelentést az ügyben, mely sem a gyakorlattal, sem a hatályos joganyaggal nem volt köszönöviszonyban.

Abban az esetben, ha napnál világosabban is kiderülne, hogy nem áll az ügyletek mögött deviza fedezet, egy tiszta csalási törvényi tényállással állnánk szemben. Másfelől az idézett ítélőtáblai jogerős határozat indokolásából is kitűnően tényleg nem is kell deviza az ügyhöz, ha elegendő egy puszta matematikai művelet.

Ha e „matek” kapcsán azt kell feltételezni a Kúria indokolása mentén, hogy a devizát odaadta a bank, csak azt vételi árfolyamon megvásárolta, akkor azt is feltételeznünk kellett, hogy a bankhoz a deviza 1 mp-en belül visszakerült. Gyakorlatilag tényleg nem is kellett hozzá deviza. Az ügy megáll virtuálisan is. De felteszem a kérdést, ha a bank a virtuális devizát visszakapta, akkor hol áll fent a Kúria által hangoztatott árfolyamkockázat, és miért minősül egy kötelem devizaszerződésnek, ha abban nem is kell devizának szerepelnie?

A Kúria így reagál a felvetésre:

„A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. A tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége ezért a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. A devizában meghatározott kölcsönért az adósnak a forint gyengülése esetén többet kell visszafizetnie, terhei növekednek, míg erősödése esetén kevesebbet, terhei csökkennek. A hitelező helyzetére ugyanakkor az árfolyam változása nem hat ki, hiszen az adós általi visszafizetéskor forintban ugyanolyan értékű devizához jut, mint amennyit folyósított.”

Akkor ez egy értékállósági/értékállandósági kikötés lenne? Feltéve, de meg nem engedve, fogadjuk el, hogy a felek akarata erre irányult. Akkor mi értelme van a kirovó/lerovó elméletnek? Az nekem a bank x forintot, mely mondjuk, megfelel Y svájci franknak. Amikor teljesítem a kötelezettségemet, az Y svájci franknak megfelelő forintot kell visszaadnom. A gond csak az, hogy az általam ismert perekben ez ellen maguk a bankok tiltakoztak ez ellen.

„A kirovó és a lerovó pénznem lényegéből következik, hogy téves az az álláspont, amely szerint a törlesztés pontos összege nem határozható meg a szerződéskötés időpontjában. A deviza alapú kölcsöntartozás éppolyan egyértelműen meghatározott, mint az effektivitási kikötéssel ellátott devizakölcsön. Az adós tartozása mindkét esetben a szerződéskötés időpontjában egyértelműen rögzül: az a kirovó pénznemben meghatározott összeg. A kirovó és a lerovó pénznem eltéréséből szükségszerűen fakad, hogy a szerződéskötés időpontjában nem lehet megmondani, hogy a lerovás (szerződéskötéskor nem is szükségszerűen ismert) pénzneméből mennyit kell adni ahhoz, hogy az adós teljesítsen. Ez azonban a kirótt tartozás egyértelmű meghatározottságát nem érinti.

Úgy vélem, a deviza alapú kölcsönnek nevezett ügylet során a Kúria mindent összemos, melyet néhány hónapon belül elért. Csakhogy ha a pénzintézeteket nem az árfolyamrésből fakadó marzs megszerzése érdekelte, hanem valamilyen nehezen megfogható bizonytalanságból fakadó biztonsági érzet megteremtése, akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a kirovás pénzneme és a lerovás pénzneme is svájci frank, illetve ugyanez elmondható forint kapcsán is.

Ugyanis nem arról van szó, hogy ma még van kirovó pénzben tekintetében HUF, majd két hónap múlva már nincsen HUF, csak CHF, vagy fordítva. A Kúria – álláspontom szerint – ott téved súlyosan, amikor elveszíti a realitásokhoz fűződő kapcsolatát, és megfeledkezik arról, hogy a kirovó/lerovó elmélet, ugyanis nem különböznek a pénznemek.

A bankok álláspontja azonos. Az adós kér egy konkrét HUF összeget. A bank nem erre szerződik, nem ezt adja oda, hanem valamilyen CHF összeget, melyet vételi árfolyam alkalmazásával vásárol meg az adóstól nyilvánvalóan azért, mert azt odaadta. Ha nem adta volna oda, akkor nem tudná megvásárolni. A törlesztéskor nem forintot kér a bank, hanem CHF-et, ezért adja el a fogyasztónak a CHF-et vételi árfolyamon. Jól jellemzi az állapotokat, hogy a pénzintézetek az egész ügyleti nyilvántartást devizában vezetik, évek hosszú sora kellett ahhoz, hogy az egyes adósok forint nyilvántartást kapjanak kézhez. Másfelől az egyes perekben bizonyítási eszközként jelentkezett a PSZÁF fogyasztói tájékoztatója, mely pont a fenti folyamatot írja le. Csakhogy a Kúria a PSZÁF tájékoztatójától ellentétesen kötelezi a bíróságokat a tények rögzítésére.

Azaz a Kúria vagy tudatosan, vagy gondatlanságból azt hallgatja el, hogy habár ő maga is megállapította az árfolyamrésből származó marzs kapcsán a szerződések Hpt-be ütközésének lehetőségét, azt a PJE határozatban már elfelejti annak indokolásával együtt. Ha pedig nem felejtette el, akkor az egész határozat indokolása okszerűtlen, iratellenes, és jogbizonytalanságot gerjeszt. Másfelől pont olyan, mint amikor vak vezet világtalant egy erdőben…

Azt pedig világosan érteni vélem, hogy a Kúria jogegységi tanácsa gyakorlatilag kézikönyvét alkalmazza Gárdos István és Nagy András szerzők „A devizahitel jogi alapkérdései” c. munkáját minden racionális érvrendszer helyett csaknem puszta átvétellel. Jogi álláspontom szerint ez a PJE határozat nem a törvénykezési gyakorlat egységesítését szolgálta, hanem a pénzügyi szervezetek álláspontját tartalmazó szerzői mű kötelező ítélkezési gyakorlattá tételét.

Itt kell külön kiemelni, hogy a bocsánatkérés alapját szolgáltató egyedi ügyben meghozott határozat pont az értékállandósági kikötés mentén érvel, és a 6/2013. PJE határozattal nem is megy szembe, csak azt kiegészíti jogi érvelését tekintve, ugyanis eltelt közben 2 teljes év!

Mi oka volt arra Dr. Wellmann György bíró úrnak, hogy a kierőszakolt PJE határozat védelmében befolyásolja az ítélkezést, és csorbítsa a bírói függetlenséget?

A Kúria a PJE határozat 2. pontjában foglaltak indokolását az alábbiak adja meg:

„A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

Azaz minden adós elvben megnyugodhat, az egyes perekben végig kell menni az összes problémán, és álláspontom szerint az 1. pontban foglalt kérdéskörökben is meg kell szerezni a hitelező szerződéskötéskor eljáró képviselőjének nyilatkozatát, milyen tájékoztatást adott mondjuk az effektivitási kikötés kapcsán. Ugyanis a kúriai határozat csak akkor alkalmazható, ha az indokolásban megfogalmazottak szerint ették meg jognyilatkozataikat a felek. Azaz a jogi tényeket meg kellene ismerni. A felperesnek persze a perben egy jogállítása van, melyet az alperes vagy elismer, vagy tagad.

Ám a törvénykezési gyakorlat nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy az egyes felperesek a kötelmi jogi perek logikája és szabályai alapján gyakorolják a perekben a rendelkezési jogukat. A keresetleveleket sorra utasítják el idézés kibocsátása nélkül.

De nézzük meg az egyes indokokat:

„Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat (így például az árfolyamnak az adósokra rendkívül kedvezőtlen változását) az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető.”

A fenti megállapítás vitathatatlanul helyes.

„Különbséget kell tenni azon esetek között, amikor a szerződés teljes egészében érvénytelen, illetve amikor a szerződésnek csak egyes körülhatárolható rendelkezései érvénytelenek, vagyis a szerződés részlegesen érvénytelen. Először tehát azt szükséges vizsgálni, hogy az érvénytelenségi ok a szerződést teljes terjedelmében teszi érvénytelenné, avagy részleges érvénytelenséget eredményez.”

A Kúria itt egyet felejt el, és erre az összes többi indokolása kapcsán már kitérhetett volna: egy szerződés érvénytelenségéről csak létrejött szerződés esetében lehet beszélni. És a bíróság nem csak az érvénytelenségi okot köteles hivatalból figyelembe venni, hanem a szerződés létre nem jöttét is – már amennyiben a fél erre felhívja a bíróság figyelmét a perben.

„A perekben az egész szerződés érvénytelenségét eredményező érvénytelenségi okként szoktak hivatkozni a szerződés jogszabályba ütközésére, nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközésére, uzsorás jellegére, valamint arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, illetve színlelt.

a) Maga a deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik jogszabályba.

A Ptk.-nak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító szerződési jogi szabályai főszabályként eltérést engedő, diszpozitív normák. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint ugyanis a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat – kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket. A vizsgált szerződések megkötésekor nem létezett olyan jogszabály, amely tiltotta volna kölcsönszerződések esetén a tartozás devizában történő kirovását. Tiltó rendelkezés hiányában nem volt akadálya annak, hogy a felek jogszabályban részleteiben nem rendezett deviza alapú kölcsönszerződést kössenek.”

Sajnos ezzel vitatkoznom kell, ugyanis ez a szerződéses konstrukció az árfolyamrés, mint marzs, és a többi, fogyasztó által át nem látható teher kapcsán tipikusan jogszabályba ütközik, sérti a közösségi jogot, másfelől a 801/B/2002. AB határozat és a 12/2013. (V. 24.) AB határozat alapján jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Más kérdés, hogy a jogszabályba ütközés miatt nincsen lehetőség a kétszeres értékelésre.

A Kúria azonban észleli az ellentmondást, és úgy gondolja meghatározni a törvénykezési gyakorlatot, hogy önmagában a konstrukciót érvényesnek tartja, ám a konstrukció alapján esetlegesen létrejött egyes szerződéseket már ízekre szedi a Hpt. kapcsán:

„Nem maga a szerződéses konstrukció, hanem a konkrét megkötött fogyasztási (2005. január 1-jétől a fogyasztási-, lakossági) kölcsönszerződés ütközik jogszabályba, ha nem felel meg a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjai szerinti feltételeknek. (E rendelkezéseket egyébként a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 2010. június 11. napjától hatályon kívül helyezte. A Hpt. 213. §-ának rendelkezései pénzügyi lízingszerződésekre nem vonatkoznak. A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések.)

A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.”

„b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

Sajnos itt is súlyosan téved a Kúria. Ugyanis nem azért adósodott el a fél haza „devizában”, mert az neki előnyös volt, hanem azért, mert belesétált boldog és boldogtalan egy ügyesen felállított csapdába. A Kúria onnan indul ki jogelméleti fejtegetésében, hogy a forint kamatok nagyon magasak voltak, ám közben elfelejtette, hogy az első Orbán kormány még 1998 és 2002 között milyen ügyesen lavírozott az állami kamattámogatással és az inflációval. A http://fideszkomarom.hu/…/Devizahitel%20t%C3%A1j%C3%A9kozta… oldalról szeretnék idézni:

„2001-től a forintalapú lakáscélú hitelállomány erőteljes növekedésnek indult. Az új szabályozással a bankok közötti versenyhelyzetet is megteremtette a kormányzat. Ebben jelentős szerepe volt a kedvező kormányzati intézkedések sorozatának, amelynek hatásaként a lakáspiaci kamatok jelentősen csökkentek, a kereskedelmi bankok által nyújtott forintalapú államilag támogatott lakáskölcsönök széles kör számára elérhetővé és megfizethetővé váltak. 1998-ban az új lakáshoz felvett hitel kamatai meghaladták a 26 százalékot. 2002-re a kamattámogatott kölcsönök ügyfelei már csak 6 százalék kamatot fizettek.”

„A szocialista-szabaddemokrata kormányzat új lakáspolitikát kívánt megvalósítani. 2002-2003-ban elkészült ugyan az akkori lakásügyi kormánybiztos irányítása alatt a Nemzeti Lakásprogram, de ez nem emelkedett a kormánypolitika szintjére. Hiányzott a távlati lakáspolitikai célkitűzés és jövőkép, ami leépülő lakáspolitikához, problémákhoz, változó sikerű intézkedésekhez vezetett. 2004 novemberében Csaba Lászlóné a lakásügyi kormánybiztos azzal indokolta lemondását, hogy a kormányzati struktúrán belül a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter foglalkozik a továbbiakban a lakásügyekkel. Az akkori kormány a lakástámogatási rendszer finanszírozhatatlanságára és igazságtalanságára hivatkozva korlátozásokat léptetett érvénybe, amelyek a forintalapú támogatott hitelek iránti keresletet jelentősen visszaszorították. A kiigazítás legfontosabb eleme az volt, hogy 2003 közepétől a lakáshitelek jogosultsági feltételei jelentősen szigorodtak, ezt követte a lakáshitelek után járó szja-kedvezmények korlátozása, majd 2007-től a teljes megszüntetése. A forintalapú támogatott forint-hitel felvétele lehetőségének beszűkülésével párhuzamosan felfutott az ingatlanfedezettel nyújtott devizaalapú hitelállomány.”

A baj csak az, hogy jómagam már 2006-ban belesétáltam az csapdába, és számtalan ügyfelem már azt megelőzően. Teljesen közömbös, hogy melyik politikai elit volt éppen hatalmon, amikor a forint kamatok az egekbe szöktek és e hátrány kiküszöbölésére megjelentek az un. deviza alapú hitelek. Pláne azért, mert emlékeim szerint az az MNB-ből indult még az ezredforduló környékén. És ez könnyen hihető, mert a támogatott lakáshitelek látszólag felvirágoztatták építőipart, de például az ÁFA-csalások klasszikus körét hozták létre, ráadásul teremtettek egy kezelhetetlenül nagy eladhatatlan tömeget. Ám a bankoknak a pénzügyi lufit tovább kellett fújniuk.

A 2008-as amerikai pénzügyi válság jól megmutatta, hogy a jelzáloglevelekkel történő spekuláció fedezetlenné tette a hitelállomány döntő többségét. A folyamat fenntartása érdekében gyorsítani kellett a hitelezést, és olyan fogyasztók nyakába is hitelt varrtak, aki képtelen volt a minimális törlesztésre is. Magyarországon a hitelek egyre nagyobb hányada nem likviditási nehézséget oldott meg, hanem jövedelmet pótolt. Az, hogy az eleve visszafizethetetlen hitelt mekkora kamatra adták, teljesen közömbös volt.

Az un. deviza alapú hitelek alacsony kamata csak egy ügyes mézesmadzag volt, ahol a csali maga a hitel volt, az elkövetési magatartás meg a bankfiókokban úgy valósult meg, hogy a banki képviselők egyetlen feladata az előre elkészített okiratok aláírattatása volt. Ha más nem is, de maga a konstrukció volt eleve jóerkölcsbe ütköző.

Fentiek alapján a Kúria jogegységi döntésének megszületési körülményei erősen vitathatóak. Életszerű, hogy a PJE határozatot jegyző bírók nagy része nem is volt tisztában az alapul fekvő jogviszonyok lényegével, és időt sem kaptak arra, hogy szakmai nézetüket kifejtsék.

Kérdésem az lenne tehát T. Elnök Úr, hogy

A 6/2013. PJE határozat meghozatalakor a Kúria hány saját ügyet vett alapul, és az ellentmondó bírói döntések kiküszöbölése érdekében hogyan értékelték ki a felülvizsgálati kérelemmel támadott ügyeket?

Hogyan kaptak arra lehetőséget a jogegységi tanács tagjai, hogy a PJE határozat meghozatala előtt a felülvizsgálandó ügyeket és meghozott határozatokat megtekintsék, értékeljék?

Mennyiben áll ellentmondásban a Kúria oldaláról törölt eseti döntés a PJE határozattal?

A Kúria Polgári Kollégiuma és a Bankszövetség között milyen szakmai egyeztetések voltak és vannak folyamatban?

Egy átlagos vidéki ügyvéd is lehetőséggel bír, hogy a neki nem tetsző határozat kapcsán a Kúria Polgári Kollégiumának vezetőjét kérje arra, utasítsa a bírákat más jellegű határozatok meghozatalára?

Tisztelt Elnök Úr!

A jövőre nézve hogyan képzeli a perbeli jogviták eldöntését a klasszikus polgári anyagi- és eljárásjogi alapelvek, az alkotmányosság követelménye szerint, ha központi bírói utasítások kötik meg az ítélkező bírók kezét?

Szeretném kérni, hogy a fair eljárások alapelvi követelménye szerint vegye figyelembe, hazánkat nemzetközi szerződések, és maga az Alaptörvény kötelezi arra, hogy az egyes perekben a bíróságok függetlenként, a felperesi rendelkezési jog mentén bírálják el azt, a felperesi tény- és jogállítások valónak minősülnek, vagy sem.

A Kúria Polgári Kollégiumának vezetője a Bankszövetségnek írt levelével a fenti axiómákat durván megsértette, így kérem a jogszabályok között kifejezett jogkörében eljárva tegyen meg mindent annak biztosítása érdekében, hogy bármely bíróság bármely tanácsa központi utasításoktól mentesen, pusztán a jogszabályoknak megfelelően, saját lelkiismeretének megfelelően végezhesse ítélkezési tevékenységét, mert így a társadalom értékítélete nem csupán a „banki terméket” tartja tisztességtelennek, hanem a bíróságok működését is.

Ügyvédként egyszerre köt a megbízó utasítása, és a hatályos jogszabályok mentén megvalósított képviselet követelménye. Ám nem csupán a társadalom szakadt ketté jelen pillanatban, hanem az igazságosság is. egyszerűen vannak azok, akiknek több megengedett. A kettős mérce törvénykezésben megjelenő példája a maradék alkotmányosságot is lerontja, és az ügyvédi működés utolsó alappillérét számolja fel.

Tagyon, 2016. április 18.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

A cikket teljes terjedelmében közli: Habeas Corpus Egyesület

Egy hozzászólás a(z) “dr. Marczingós László szakmai kérdései a Kúria elnökéhez” bejegyzéshez

  1. balek

    Laikusként úgy tűnik, már csak a bankok mentése a lényeg, az a párszázezer devizaalapú hiteles család meg mehet a lecsóba :( Azt vajon miért nem firtatták a főbírák, hogy miként lehet tisztességesen ekkora jövedelmet realizálniuk a bankoknak, mint amit a devizahiteleken elértek. A másik, ami bosszant, a végtörlesztés. Hogy lehet egy jogállamban kivételezett helyzetbe hozni egy csoportot a többiek kárára ? Hiszen a 180 forinton átváltott svájci frankos hitelek terheit a többi ember nyögi, arról már nem is beszélve, hogy annak idején még tőketartozást is elengedtek annak aki sok pénzzel rendelkezett és egyösszegben kifizette a hitelt.

    Válasz

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.