Devizahiteles ügyek – Alperesi ellenkérelmek a Bankoktól

A devizahiteleket felvett ügyfelek, az árfolyamváltozások okozta negatív hatások miatt mára már jelentős vagyoni nehézségekkel küzdenek. Ez a megállapítás nem csak a lakás alapú jelzálog-kölcsönszerződést kötött ügyfelekre, hanem a gépjárműre devizakölcsönt felvett hiteleseket is érinti.

Az adós felperesek tömegesen terjesztették elő kereseti kérelmeiket. A Kúriának a jogalkotási szándéka a 6/2013-as PJE – vel eredetileg arra irányult, hogy „a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben felmerült egyes elvi kérdések tárgyában a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében” hozza meg határozatát.

Azonban az említett jogegységi határozat éppen ellenkezőleg hatott a jogalkalmazásban. Kiindulva a Kúria azon ésszerűtlen megállapításából, hogy a deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. Továbbá, hogy a felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). Megállapítása szerint e szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi. Ezzel szemben ugyancsak a Kúria által meghozott 2/2014 jogegységi határozata azonban így szól: „Amennyiben azonban az árfolyamkockázat korlátlan viselésének szerződési rendelkezése a fogyasztó számára a pénzügyi intézménynek felróható okból nem volt világosan felismerhető, illetve érthető, fennállnak a szerződés tisztességtelensége megállapításának a feltételei.”

A két jogegységi határozat tartalmában ellentmond egymásnak, így nyilvánvaló, hogy a „későbbi jog lerontja a korábbi jogot” elvéből kifolyólag kérdéses a 6/2013-a jogegységi határozat léte, indokolt lenne kiiktatni a magyar jogrendből. Ebből a tényből kifolyólag tehát egyszerűen irreleváns, hogy a bankok nevében eljáró jogi képviselők ellenkérelmeikben olyan korábbi jogra hivatkoznak „mentegetőzésként”, amely már nem alkalmazható. Ezen túlmenve erkölcstelen feltételezésnek ítélhető a bankok részéről azon álláspont, hogy a devizahitelek horribilis szinten megemelkedett törlesztőrészletei miatt anyagilag megrokkant ügyfelek „rosszhiszemű perlekedők”. Hogyan is lehetnének? Minden bizonnyal, ha tudták volna, hogy a felvett hitel kockázata ilyen magas szintű és erről megfelelően tájékoztatják őket, nem kötötték volna meg a szerződéseket. Ezen kívül a bankok ügyvédeinek nagy része nem csak a felperesek kereseti kérelmeiknek jogi alapját vitatják, hanem az anyagilag ellehetetlenült ügyfelek költségmentesség engedélyezésére irányuló kérelmeiket is.

A Hpt. 213.§(1) bekezdése szerint semmis az a kölcsönszerződés, amely nem határozza meg a szerződés tárgyát. Az ügyfelek szerződései csak annyit tartalmaztak, hogy mennyi forintnak megfelelő devizát vettek fel. Azonban a kölcsön tárgyát ilyenféleképpen nem lehet meghatározni, mivel a folyósítás napján már nem annyi összeget kapnak, mivel a folyósítás az árfolyam alapján van meghatározva. Így megállapítani egy szerződés tárgyát a bank részéről is lehetetlen, az összeg megállapítása az ügyfelek számára is átláthatatlan, képtelenség. Ezzel szemben a devizahitelt nyújtott bankok azzal védekeznek, hogy a kölcsön összege meg volt határozva pontosan. Nem igényel magas fokú pénzügyi ismereteket annak belátása, hogy ha a felvett deviza pontos összege az árfolyamváltozás függvényében alakul, akkor teljes pontossággal nem lehet meghatározni a kölcsön összegét sem a jövőre nézve, mivel az árfolyam nem ismeretes pontosan még előttük sem.

Az alperesi ellenkérelmek szerint nem kifogásolható a törlesztő részletek meghatározásának módja, továbbá hogy nem szükséges a törlesztés összegének tételesen szerepelnie a szerződésben. Bár a bankok jogi képviselői a Kúria ésszerűtlennek ítélhető megállapításaira alapozzák a kereseti kérelmüket, az átlagos kölcsönfelvevő személyektől nem várható el, hogy bonyolult számítási módszerek alapján számítsák ki a törlesztő részletek összegét. Ezen kívül felmerül a kérdés: hogyan és miként határozza meg a bank a szolgáltatás alapjául szolgáló kölcsön összegét és a törlesztő részleteit, amikor az még a bank számára sem lehet teljesen előrelátható, az árfolyam változékonysága miatt? Ezek a szerződési elemek egyrészről átláthatatlanná, másrészről jogilag kifogásolhatóvá teszik az egész ügyletet.

A kölcsönszerződésekben a bankok meghatározták az egyoldalú szerződésmódosítást és a felmondás lehetőségeit. Ezzel kapcsolatban azt lehet mondani, hogy az okok rendszere valóban rögzítésre került a szerződésekben, azonban maga az ott felsorolt feltételek nem feleltek meg a jogszerűség kritériumának. Ugyanis egyes bankok arra hivatkoznak, hogy a szolgáltatás nyújtás tartalmát befolyásolja az eszköz-forrás közötti egyensúly. Normális devizahitel szerződésnél ilyen fel sem merülhet, mivel a hitelt felvevő fél joggal feltételezhette azt, hogy az általa felvett és a bank nyújtotta hitelösszeg mögött ténylegesen is van deviza. Ezzel maga a bank is elismeri, hogy oly módon nyújtott hitelösszegeket az ügyfeleknek, hogy számukra sem volt meg a kellő fedezet. Felmerül itt is a kérdés, hogy maga a bank hogy várhatta el az ügyfelektől, hogy náluk álljon rendelkezésre korlátlan mértékig a fedezet, amikor még a banknak sem volt elegendő. Ez a magatartás álláspontom szerint egyrészről erkölcstelen, a jogok tekintetében aszimmetrikus és aránytalan, mert a bank hivatkozhatott „objektív tényezőkre” (mint pl.: állampapírok hozama, hitelező forrásköltsége, jegybanki alapkamat változása) azonban az ügyfeleknek erre nincs lehetősége.

Végezetül a bankok jogi képviselőinek azt az állítását, hogy a felperesek már a szerződéskötést megelőzően teljes mértékben tisztában voltak a szerződési konstrukciókkal és feltételekkel, valamint hogy már a hitel felvételekor a megalapozott döntéshez szükséges kellő információk rendelkezésükre álltak, egyenesen abszurd.
A gyakorlat azt mutatta, hogy az ügyfeleknek:
ad1) nem adtak a szerződéskötésnél közreműködők elegendő időt, hogy elolvassák a szerződést
ad2) felületesen vagy egyáltalán nem adtak megfelelő figyelmeztetéseket az árfolyamkockázatokról, a devizanem és a forint árfolyama közötti hosszú távú alakulásáról vagy ad3) a szerződésben beépítve, illetőleg külön nem írtak alá kockázatfeltáró nyilatkozatot. Továbbá ha kockázatfeltáró nyilatkozatot alá is írattak a pénzintézetek az ügyfelekkel, annak tartalmában hiányzott az, hogy az árfolyamkockázat nem csak a kamatot, hanem a tőkét is érinti.

Szerző: Dr. Szakadáth Gábor

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.