Kocsányos tölgyekből álló erdősáv kivágása a Hortobágyi Nemzeti Park területén

2014 novemberében Hortobágy-Szásztelek település határában kivágtak egy, a szántóföld és a legelő határán húzódó, kocsányos tölgyekből álló, évtizedek óta meglévő erdősávot. A szürkemarhák legeltetésére használt gyepterület európai közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű (Natura 2000) és része a világörökségi területnek is. A 269/2007. (X.18.) Kormányrendelet, amely rendelkezik az ilyen besorolású területek földhasználati szabályairól, mellékletében felsorolja azokat az inváziós és termőhely-idegen növényfajokat, amelyek veszélyeztetik az adott természetes élőhely-típust. A kocsányos tölgy nem szerepel a listán. November második felében az erdőírtás a kungyörgyi-tónál tovább folytatódott. 

A Hortobágyi Nemzeti Park
Magyarország első nemzeti parkjának létesítéséről az 1850/1972. OTvH határozat rendelkezett, működését 1973-ban kezdte meg. A Hortobágy Nemzeti Parkot 52000 ha törzsterülettel hozták létre, mely többszöri bővítés után napjainkra 82000 hektárra bővült. A megelőző évtizedekben a szocialista mezőgazdaság által okozott károk (ősgyepek feltörése, rizstermesztés) helyreállítása, az eredeti vegetáció visszaállítása, a megmaradt természetes élőhelyek védelme kiemelt feladatoknak számítottak.
A természetvédelmi szempontok érvényesítésével szemben ellenérdekelt felek voltak a területen működő állami gazdaságok.
A Nemzeti Park nagy részét szikes puszták borítják, a kunhalmokon és lapos hátakon a löszpuszták állománya maradt fenn, a többi részen halastavak, mocsarak és kevés erdő (maradvány-, ártéri és telepített erdők) találhatók.
Éghajlatára jellemző az alacsony éves csapadékmennyiség, annak egyenlőtlen eloszlása, az ebből fakadó gyakori nyári aszály. Az időjárás sajátságai fontos szerepet játszottak a talaj összetételének, és ezen keresztül a jellegzetes növénytakarónak a létrejöttében.

„A talaj sótartalmának kialakulásában az éghajlat is jelentős szerepet játszik. A szikes területek
ugyanis ott alakulnak ki, ahol a hosszan tartó nyári szárazság következtében a talajokban negatív vízmérleg alakul ki. Ennek következtében a talajvíz felfelé áramlik a talajban, magával hozva a könnyen oldódó sókat – főleg nátriumsókat –, amelyek a talajvíz elpárolgása után a talaj felső rétegében felhalmozódnak, sőt gyakorta ki is kristályosodnak.”
Borhidi Attila: Magyarország növénytársulásai, Akadémiai Kiadó (2003)

A területen ennek megfelelően sótűrő és sókedvelő növényfajok dominálnak: puha rozsnok, gumós perje, kamilla, egérfarkfű, veresnadrág csenkesz. A vízállásos lapos területeken jellemző a mocsáricsetkáka, viszont a vakszikfoltok rendkívül magas sótartalmú talaján csak a bárányparéj képes megélni.

„A szikes puszták viszonylagos egyhangúságát a sziki tölgyesek (Galatello-Quercetum) állományainak máig fennmaradt töredékei, valamint az egykori vadvízország emlékét őrző, helyenként még kiterjedt mocsarak oldják.” Borhidi,2003

Ilyen maradványerdők a puszta peremén található ohati tölgyes, malomházi-erdő és az újszentmargitai Tilalmas erdő. A puszta állatvilágát nagy fajgazdagság jellemzi, s ennek meghatározó eleme az itt élő vagy időszakosan itt tartózkodó jelentős számú madárfaj. A mocsarak és halastavak nagyszámú vízimadárnakadnak otthont (kárókatonák, vöcskök, récék, gémek, kócsagok, szerkők), az ártéri erdők és a szórványosan előforduló erdőfoltok élőhelyet biztosítanak a vércsék, sólymok, ölyvek vagy a parlagi sas számára.
A füves pusztákon élnek: a túzok, fogoly, ugartyúk. Ősszel több tízezres létszámban, néhány héten keresztül itt pihennek meg a dél felé vonuló darucsapatok.

Természetvédelem, erdővédelem, Nemzeti Park

A Környezet- és Természetvédelmi Lexikon (Akadémiai Kiadó,2002) rövid definíciója szerint a természetvédelem olyan céltudatos, szervezett, intézményesített emberi (társadalmi) tevékenység, amelynek célja a természet élő és élettelen értékeinek feltárása, kezelése, megőrzése.

Ez a tevékenység kétféle gondolatmenet mentén valósulhat meg. A természetvédelem klasszikus vagy egyensúlyi paradigmája az ökológiai folyamatok és kölcsönhatások végpontjára összpontosít, feltételezi, hogy az ökológiai rendszerek izolálva a külső zavaró, diszturbációs hatásoktól, a szukcesszió folyamatában maguktól eljutnak egy egyensúlyi állapotig. Egy gyepterület esetén ez azt jelentené, hogy a legeltetés és kaszálás elhagyásával megindulna a cserjésedés, fásodás.
A nem-egyensúlyi paradigma szerint a természetes közösségek nyitottak, környezetükkel kontextusban kell azokat vizsgálni, ahonnan számos hatás érheti őket. Eszerint egy vegetációtípus eltérő fejlődési állapotú foltok rendszere, amelyek a szukcesszió különböző állapotait testesítik meg.
Az emberi hatások (haszonállat tartás, erdőtelepítés) vagy a természetes diszturbációk (viharok, tüzek) pedig a közösségi rendszer integráns részei. A Hortobágyon taláható erdők – függetlenül attól, hogy telepítettek és nem őshonosak – egy adott szukcessziós állapotú foltot jelentenek, kiírtásuk ennek a stációnak az eltüntetését jelenti!
A pusztai erdők eredetéről és funciójáról A Hortobágy madárvilága című könyvben ez olvasható:
„Szikfásítás: A legeltetett jószágállományok védelme érdekében kezdődött meg a kerekerdők és szárnyékerdők (1-2 hektár) telepítése az 1910-es években. A cél az időjárás szélsőségei elleni védekezés volt.
Míg a juh a tűző nap elől, a szarvasmarhák és lovak inkább a metsző szél ellen kerestek menedéket az erdőfoltokban.
A szikes talaj nem kedvez a fás vegetáció megtelepedésének, ezért a szikfásítás rendkívüli
nehézségekbe ütközött, és az akkori kor erdészeti kísérletező kedvének igen tág teret engedett.
Így több mint húsz nem honos fafajjal, bonyolult ültetési módszerekkel, többszöri ismétlésben,
rendkívüli kézi és gépi munkaerő ráfordításokkal folytak a telepítések. Később a kezdeti „sikereken” felbuzdulva egyre nagyobb erdőtömböket (16-20 hektár) és mezővédő erdősávokat is telepítettek.
Mára bebizonyosodott, hogy szerencsésebb termőhelyválasztás esetén többé-kevésbé záródott
koronájú ültetvények alakultak ki, a rosszabb termőhelyeken pedig kipusztultak a fák. A Hortobágyon fő fafajokként leginkább a kocsányos tölgy (Qercus robur), a vörös kőris (Fraxinus pennsylvanica), a különböző nemesnyár hibridek (Populus X euramericana) és az akác (Robinia pseudo-acacia) alkotják a pusztai erdőket, elegyfafajokként pedig a vadkörte (Pyrus pyraster), a fehér nyár (Populus alba), a fehér fűz (Salix alba), az ezüstfa (Elaeagnus angustifolia), a gyalgakác (Amorpha fruticosa) és a bálványfa (Ailanthus altissima) jellemzőek.
Néhány helyen gondot okoz az invazív fajok (gyalogakác, ecetfa) terjedése, azonban olyan mérvű szukcessziós problémát, mint a nyírségi vagy a kiskunsági homokos területeken, nem lehet tapasztalni.
A madárvilágot illetően néhány faj hortobágyi megtelepedésében, illetve állományuk elterjedésében
fontos szerepet játszottak a pusztai szárnyékerdők, ilyen fajok például a rétisas (Haliaeetus
albicilla), az egerészölyv (Buteo buteo), a vörös vércse (Falco tinnunculus), a kék vércse (F. vespertinus), a kerecsensólyom (F. cherrug), a szalakóta (Coracius garrulus), a vetési varjú (Corvus frugilegus), a dolmányos varjú (C. cornix), a szarka (Pica pica), stb.. Ezek a fajok bizonyítottan nem költöttek a pusztán az erdősítések előtt. Ugyancsak fontos szerepet játszanak ezek a facsoportok a területen átvonuló erdei fajok esetében.
Ugyanakkor vizsgálandó kérdés, hogy ennek az alapvetően fátlan tájnak tájképi és egyéb ökológiai sajátosságaiból fakadóan mekkora „erdőterületet” kell eltűrnie? Elsősorban a tájképileg kifogásolható ültetvény jellegű erdőket, valamint a csatornapartokat kísérő nyárfasorokat lenne célszerű eltüntetni.”

A Nemzeti Park honlapján fellelhető információ szerint:
„Az 1880-as évektől fásítással is próbálkoztak a Hortobágyon. A 3-5 holdas erdőket csak a jószág
védelmére telepítették. Főként az utak, folyók mentén voltak sikeresebbek a telepítések. A telepítéssel a Debreceni Kertészeti Egylet foglalkozott. Az erdőket a város 1926-ban az állami erdőhivatal kezelésébe adta.”
NévtelenHortobágy-Szásztelek, 2013.május

Ugyancsak itt olvashatunk a hortobágyi erdők jelentőségéről a gerinces fauna vonatkozásában:
„Az Észak-Hortobágy erdőben gazdagabb, a déli pusztákon zömmel csak a folyók és nagyobb csatornák mellett találunk fasorokat. Annak ellenére, hogy a fent említett szíki tölgyesek kivételével minden erdőt ültettek, mára sokuk komoly természetvédelmi értéket képvisel: a hortobágyi ragadozómadár- állomány több értékes tagja ezekhez kötődik. Ilyen az elmúlt években költőfajként is megtelepedett rétisas, a főleg mesterséges fészekalapokat elfoglaló kerecsensólyom, vagy a varjútelepeken és szarkafészkekben telepesen költő kék vércse.

Költő énekesmadarakkal főként a gazdagabb aljnövényzetű tölgytelepítésekben talákozhatunk.
Gyakori az örvös galamb, a vadgerle, a kakukk, az erdei fülesbagoly a szarkafészkekben, a nagy
fakopáncs és a kis fakopáncs, az erdei pityer, a fekete rigó, a fülemüle, a kécinege, a széncinege, a sárgarigó, a kis őrgébics és a töviszúró gébics.
Az erdők emlősfaunájában keleti sün, keleti cickány és mezei cickány, az odvakban korai denevér, közönséges erdei egér és pirókegér, vörös róka, a nagyobb erdőkben nyuszt, vadmacska, vaddisznó, őz jelenik meg, sőt egyre gyakrabban gímszarvas, az elmúlt évtizedben alkalmi kóborlóként jávorszarvas is előkerült.”

A fentiek ismeretében több kérdés felmerül a Hortobágy Nemzeti Park erdőkezelési gyakorlatával
kapcsolatban:
1.  A Nemzeti Park 1999.november 30-án felkerült a Világ Kulturális és Természeti Örökségének
listájára kultúrtáj kategóriában, mivel egy olyan, a pásztorközösségek által évezredek óta használt területről van szó, amely őrzi ennek kultúrális emlékeit és természeti értékeit. Ebben benne foglaltatik az őshonos magyar állatfajok tartása, állományuk gyarapítása. Az elmúlt évszázadban zajlott erdőtelepítések – ahogy a fenti idézetekben olvashatjuk – a jószágállomány védelme érdekében történtek.
A Szásztelek határában elterülő Hortobágy 01980 helyrajzi számú területen napjainkban is egy szürkemarha gulya legeltetése folyik, ezek az állatok tehát nem jogosultak még egy keskeny erdősáv védelmére sem?
2. A Hortobágyi Nemzeti Park – A Puszta Világörökségi Helyszín Kiemelkedő Egyetemes Értékének attribútumai között, Tájkép, kiemelkedő, egyedi látványminőség kategóriában, ezen belül a Természeti és művi tájalkotó elemek egységes megjelenése attribútum-csoportban felsorolják mélységet adó látványelemként a kerekerdőket, szárnyékerdőket, halmokat és pásztorépítményeket.
A pusztai táj látképéhez ezek szerint az elszórtan előforduló erdőfoltok ugyanúgy hozzátartoznak, mint a nyílt legelőtáj. Mi indokolja ezek felszámolását, ha a Világörökségi cím elnyerésében is szerepet játszottak?
3. A természetvédelmi értéket képviselő erdők, amelyek jelentős számú ragadozó és énekes madárnak adnak otthont (lásd. HNP honlap), kiírtása hogyan illeszkedik az Európai Közösség Madárvédelmi és Élőhelyvédelmi Irányelveiben megfogalmazott célokhoz? A Hortobágyi Nemzeti Park milyen érvet tud felhozni ezek figyelmen kívül hagyása, illetve az élőhelyek elpusztításának szükségessége mellett?
4. A Nemzeti Park területén lévő települések lakói között nagy arányban vannak a rossz egzisztenciális körülmények között élők. Esetükben az erdők faállományának eltulajdonítása büntetőjogi felelősségre vonással jár.
A kiirtott erdők faanyaga a szociális tüzifa program keretében hasznosítható lenne, ezzel is csökkentve az illegális fakitermeléssel okozott károkat. Mi lett a sorsa a tarvágássaleltüntetett faállománynak?
5. A www.hnp.hu honlapon nem érhető el az Igazgatóság aktuális kezelési terve, amely tartalmazná, hogy a jövőben mikor és hol tervezik – jobb esetben nem tervezik – a Hortobágy erdőállományának további csökkentését, ellentétesen a fentebb már említett, és ugyanezen az internetes oldalon olvasható, általuk megfogalmazott kulturális értékőrzési és természetvédelmi szempontokkal.
Ezekről a kérdésekről milyen formában tájékozódhatnak a téma iránt érdeklődők?
Névtelen Hortobágy-Szásztelek, 2014.november

Szerző: Dr. Lévay Edit

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.