Egyéb kategória bejegyzései

A tulajdonvédelem és a „fagyállós bor” esete

A Budapest Környéki Törvényszék a közelmúltban döntött első fokon, a médiában csak „fagyállós gazdaként” elhíresült V. Pál büntetőperében. Az ítélet szerint a megvalósított bűncselekmény: a Büntető Törvénykönyv 160.§ (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntettének kísérlete. A kiszabott büntetés ennek fényében 7 év börtönben letöltendő szabadságvesztés és 6 év közügyektől eltiltás. A jogalkalmazást minden bizonnyal nem kis feladat elé állította a nagy nyilvánosságot kapott ügy. A magyar jogászok számára a legnagyobb kérdést a V. Pál által megvalósított cselekmény elhatárolási kérdését jelentette. Cikkünkben a pártatlanság elvét figyelemmel tartva, pusztán a cselekmény társadalomra veszélyes cselekményének a besorolását kívánjuk elérni. Hasonlóan nem kívánunk „térfelet” választani sem jogi sem erkölcsi szempontból, azonban a jogalkalmazásra és a társadalom megítélésére egyaránt hangsúlyos esetet nagyító alá kívánjuk venni.

Az ügy elemzésének legelején kívánjuk tisztázni a kriminológiai környezetünket. Magyarországon a bűncselekmények egy 2011-es felmérés alapján közel 57%-át jelentik a vagyon elleni bűncselekmények. Azonban ez az adat csak a regisztrált bűncselekményeket fedi, így ha hozzáadnánk még az ún. látens bűncselekmények számát, minden bizonnyal sokkal nagyobb arányt kapnánk.¹ Ezzel szemben a felderített bűnelkövetők száma az elmúlt évek elemzése alapján megközelítőleg 35-45% körül mozog. A tulajdon védelme ilyen hatékonysági körülmények között mindenképpen nehéz feladatot jelent minden állampolgárnak. A vagyon elleni bűncselekmények elkövetése szempontjából a vidéki települések magasan az élen járnak. Finszter Géza a probléma egyik forrását a centralizált rendőri szervezetrendszerben fedezte fel egy: „Az egyéni és a kollektív védelmi képességek elgyengülése a rendészeti hatóságok teljesítményét is jelentősen rontja, minthogy azok a közbiztonság általános állapotáért vállalják a felelősséget, de szinte semmit sem tudnak tenni a helyi közbiztonság érdekében. És minél inkább centralizált a szervezetük, annál tehetetlenebbek a helyi bajokkal.”²

Másrészről az új Büntető Törvénykönyv jogos védelemre vonatkozó szabályai a korábbi törvényhez képest jóval engedőbb szabályokkal rendelkezik. Ami azonban nagy kérdés minden laikus személynek is: miért nem alkalmazható és miért nem alkalmazta a bíróság a jogos védelemre vonatkozó szabályokat?
A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012.évi C. törvény szerint:

21. § Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.

A jogtalan támadással szembeni törvényes védekezés adja a jogos védelem jogpolitikai indokát.³ Ugyanis a jogos védelmi helyzet létrejötte esetén jog áll szemben jogtalansággal. A jogtalanságot és a jogsértéseket pedig az államnak kellene minden eszközzel elhárítani és megakadályozni, habár érthető okokból erre nincsen mindig lehetősége, ezért meg kell engednie az állampolgárainak, hogy maguk gyakorolják e jogot.4 Azonban a jogos védelem terjedelme nem korlátlan.

Látható, hogy a jogos védelem szabályrendszere csak az olyan élet és vagyon elleni védekezés lehetőségét adja meg a félnek, amely nem alkalmas az élet kioltására. Ennek egyszerű az a jogpolitikai indoka, hogy az állam (főszabály szerint) nem adhatja a személyek kezébe azt a lehetőséget, hogy a személyük és a vagyonuk elleni bármilyen jogtalan támadás ellen a támadó halálát okozzák. Az állam nem teheti meg, hogy az ilyen elhárító cselekmények legitimálásával a vagyoni viszonyokat, mint a társadalom legfontosabb kérdéskörét rendezze. A társadalom már kétségkívül nem a „szemet szemért, fogat fogért” fejlődési szintjén áll, de még ha állna is sem lehet eltulajdonított vagyontárgyakért senkit halállal „büntetni” ez tény. Egyértelmű tehát, hogy csak annak garantál a törvény jogos védelem címén büntetlenséget, aki az élet kioltására nem alkalmas eszközzel védi a tulajdonát, és minden elvárhatót megtesz azért, hogy ne okozzon sérelmet.

A jogos védelem kérdéskörét kizárva tovább elemezhetjük az eset történeti tényállását. Ami már a védelem részéről többször elhangzott, hogy V. Pál, – megelégelve az évek alatt felgyülemlett eltulajdonításokat -, jutott arra az elhatározásra, hogy végül fagyállót rakott a borba. Ami a tényállás ismertetése során is világossá vált: V. Pál nem élt feljelentéssel egy esetben sem az illetékes rendőrségnél. Nem vette igénybe a magyar hatóságok segítségét, hogy a tulajdonait megvédje, így tulajdonképpen a „saját kezébe” vette az igazságszolgáltatást. Az ügy tényállása szerint, V. Pál többször nyilatkozta azt, hogy „megleckéztetni” akarta a tolvajokat, de a halál, mint eredmény bekövetkezését azonban nem kívánta. Felismerve az eltulajdonítások gyakoriságát, tudati oldalon számított arra, hogy az újabb lopási cselekmény bekövetkezése csak idő kérdése, mivel ezért telepítette az italba azt a bizonyos plusz „összetevőt”. Hozzátartozik a személyi körülményekhez, hogy V. Pál szakmáját tekintve agrármérnök, így az átlagembernél nagyobb mértékben volt tisztában a fagyálló-vagy ahhoz hasonló vegyi anyagok emberi szervezetre gyakorolt hatásával. A borral összekevert mérgező anyagot V. Pál a pincéjében tárolta, amely így relatíve hozzáférhetővé vált és külsőleg semmi nem utalt arra, hogy az ott tárolt ital halált okozó. Ami súlyosabb ok, hogy a bort eltulajdonítása után Sz. Sándor a bort még egy baráti összejövetelre is magával vitte. Ami egyáltalán szerencse a szerencsétlenségben, hogy több személy oldaláról nem következett be halálos eredmény. Felmerül így a kérdés, hogy milyen lehetséges következmények adódtak volna V. Pál környezetében az említett tárolásból, tegyük fel például egy vendég felügyelet nélküli, óvatlan kóstolgatása esetén. Az is kérdésként fogalmazódhat meg, ha éppen az azt elhelyező személy óvatlansága okozott volna saját magának sérelmet. Bár az előbb említett következmények túlmutatnak a jogalkalmazáson, azonban lehetséges múltbeli eseményként számon lehet tartani.

A továbbiakban az esethez hozzátartozó olyan körülményeket vesszük számításba, amely V. Pál felelősségének maximumát enyhíti. Tény, hogy az eset minden bizonnyal nem következett volna be, ha Sz. Sándor nem hatol be V. Pál ingatlanába és az ott elhelyezett, fagyállóval elkevert bort nem fogyasztja el. Ez a körülmény tulajdonképpen a választóvonala az esetnek, ami a magyar társadalmat jelentősen megosztja. Nyilvánvaló, hogy ma már a primitívebbnek számító középkori jogrendszerek pönális felfogásában is a lopás cselekményét is legfeljebb kézlevágással büntették, de az ok-okozati láncolatban levonható ilyenképpen tanulság, hogy az elkövető halála, a jogtalan eltulajdonítással összefüggésben következett be. Valamiképpen árnyalja a képet, hogy Sz. Sándor nem élt káros szenvedélyek nélkül, ugyanis a szervezetében pszichotróp szert is kimutattak, ami így csak jobban fokozta a halálos eredmény lehetséges bekövetkezését, amelyet végül heveny veseelégtelenség okozott.

Az első fokon kiszabott büntetés a magyar társadalom számára közel sem teljesen elfogadott. A védelem részéről, a társadalom széles körében elfogadott érve, hogy Sz. Sándor halála a lopási cselekménye nélkül nem történt volna meg. Az állam életvédelmi kötelezettségének fontosságának, még az olyan ultima ratiós jogterületeknél is érvényre kell jutnia, mint a büntetőjog. A jog nem csupán a sérelmet szenvedett felet védi, hanem a sérelmet okozókat is. A büntetőjog alap funkciója kérdőjeleződne meg, amennyiben a bíróság előnyösebb helyzetbe részesítené mások vagyoni jogait, mint az emberi élet védelmének fontosságát. A Vácszentlászlón megtörtént eset azonban mindenképpel jelentőséggel bír, mivel az Új Btk. elfogadása óta az első között, elvi jelleggel fogalmazott meg kérdéseket a jogos védelem témakörében.

Írta: Szakadáth Gábor

  1. Tájékoztatás a bűnözés 2011. évi alakulásáról http://www.mklu.hu/cgi-bin/index.pl?lang=hu
  2. Finszter Géza: Erőszakszervezet vagy biztonságot szolgáltató hatóság. Budapest, 2010. Kriminológiai tanulmányok 47.
  3. Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984. 248-249. oldal
  4. Finkey Ferenc: A Magyar Büntetőjog tankönyve, Grill, Budapest, 1909. 174-175. o.

A megtévesztő álláshirdetések világa

A munkanélküliség okozta kiszolgáltatottság jelentős stressz forrás lehet egy ember életében. Ennek az egyszerű megállapításnak a valóságtartalmát csak fokozhatja az a körülmény, ha közben hozzátartozóink ellátásáról is nekünk kell gondoskodnunk. Az ilyen kiszolgáltatott helyzetekben hozhatjuk meg a legrosszabb döntéseket, amelyek közül csak az egyik, ha tájékozódás nélkül „bedőlünk” egy megtévesztő álláshirdetésnek. Cikkünkben a teljesség igénye nélkül mutatjuk be a leggyakrabban előforduló álláshirdetéseket, amelyek nem a minimális pénzkereseti lehetőséget, hanem csupán az időpocséklással egybekötött önbizalom-rombolást kínálják.

Kézenfekvő, ha először a jelentkezéssel kapcsolatban vesszük át a hibákat. Alapvető munkajogi szabályt rögzít a Munka Törvénykönyve, mikor rögzíti, hogy a munkáltató köteles a munkavállalót a munkaszerződés és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint foglalkoztatni, továbbá – a felek eltérő megállapodása hiányában – a munkavégzéshez szükséges feltételeket biztosítani. A munkáltató köteles a munkavállalónak azt a költségét megtéríteni, amely a munkaviszony teljesítésével indokoltan merült fel. A kereskedelmi életben jelenlevő, tisztességesen működő cég nem kér az állásra pályázó személytől semmilyen formában pénzt vagy más vagyoni előnyt a jelentkezéshez. A munkáltatók fizetnek az álláshirdetések publikálásáért az adott tartalomszolgáltatóknak. Általában a „magas pénzkereseti lehetőség” és „otthonról végezhető munka” mellé párosul egy „közvetítői alapcsomag” vagy hasonló megnevezésű „szolgáltatás” igénybevétele a munka elvégzéséhez. Legtöbbször az ilyen hirdetéseknek alkotórésze a hozzácsatolt sportkocsi vagy jacht illusztrációja és a jól bevált „sikeres élet kulcsa” szlogen használata. Az előbb felvázolt esetek legtöbbször a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012.évi C. törvényben szereplő „Piramisjáték szervezése” nevet viselő tényállás alá tartoznak. Lényegében itt a munkaviszony létesítésének még a látszata sem következik be, valójában a láncszerűen összekapcsolódó részvevők egymás megtévesztéséből profitálnak és a végén a résztvevő tagok nagyobb része kárt szenved.

Érdemes kerülni kell az olyan hirdetéseket is, amelyeknél elérhetőségként egy magánszemély mobiltelefonszáma vagy e-mail címe van feltüntetve. Az ilyenképpen rögzített elérhetőség legtöbbször nem egy társaság elérhetősége, így a telefonos informálódás alapból kizárt. A legfontosabb, amit tenni érdemes, hogy a megemlített cégnek utána nézünk. Napjaink internetközpontú világában segítséget nyújthatnak az ingyenes céginformáció nyújtó oldalak. Amennyiben civil szervezetekről van szó, arra az illetékes törvényszékek nyilvántartásai, elektronikus formában a birosag.hu internetes oldalon található „civil szervezetek névjegyzéke” áll rendelkezésünkre. Sokat mondó, ha egy szervezetnek nincs honlapja (ez elsősorban PR referencia). A fogyasztók jogainak érdekében az utóbbi években maga az Alaptörvény is emelte a védelmi szintet azzal, hogy külön cikkben rögzíti a fogyasztók védelmét.

Megtévesztő lehet az a körülmény is, amikor az adott cég „kereskedelmi asszisztens” vagy „irodai munkára” keres jelentkezőket, amelyeket aztán minden nap közzétesz, internetes adok-veszek oldalakon is. Még a nagyobb nevű biztosító cégek is „adminisztratív munka” címszó alatt toboroznak álláskeresőket. A valóság azonban egészen más. Irodánk olyan ügyféllel is foglalkozott, akinek „ingyenes betanulási lehetőség” után értékesítést kellett ellátnia. Felettébb kiábrándítónak hat, miután felfedezzük: valóban egy irodahelyiségben kell tevékenykednünk, azonban nem iktatni, hanem ügyfelekre termékeket kell rábeszélni, ráadásul töredék annyi fizetésért, amit a hirdetés kínált.

A megtévesztő álláshirdetések egyik legveszélyesebb fajtája az, amikor ún. „hostess” vagy „modell” állásra keresnek jelentkezőket. A legtöbb multinacionális cég természetesen ad a jó hírnévre és részletes felvilágosítást ad a munkára jelentkezőknek. A nevenincs „ügynökségekkel” azonban óvatosan kell eljárni. Napjainkban széles hálózatban tevékenykednek az emberkereskedelemmel foglalkozó bűnszervezetek, amelyek a „toborzás ellátásához” ilyen fedőcégekkel működnek együtt. Nem ritka az sem, hogy az előbbi módszerrel beszervezett személyeket prostitúcióra kényszerítik.

Gyakori problémaként fordul elő, amikor egy cég telefonon keres meg ügyfeleket és a részletesebb bemutatkozás helyett egy időpontot egyeztet a megkeresett személlyel. Legtöbben ilyenkor arra számítanak (főleg ha egy nagyobb nevű biztosító társaság keresi meg) hogy egy igazi irodai munkát fognak neki felajánlani, kiszámítható karrierépítési lehetőséggel. Az „interjú” kezdetén aztán kiderül, hogy pénzügyi termékeket kell értékesíteni, a jól megszokott jutalékos rendszerrel. Ráadásul az ilyen jellegű „munkák” a szociális kapcsolatokra is romboló hatással van, mivel a társaság elvár egy bizonyos számú ügyfélkört, amelyet produkálni kell. „Sok a vadász, kevés a vad” elve alapján az ilyen tevékenység végzésébe belekeveredett személy ott értékesít, ahol a legkézenfekvőbb: rokonok és barátok, ismerősük között.

Végezetül a gyakornoki állásokról említenénk pár szót. Nagyon fontos: főszabály szerint ezért a tevékenységért nem jár díjazás. Azoknak felel meg az ilyen állás, akik tisztán csak szakmai tapasztalatot akarnak szerezni. Az egy máik kérdés, ha egy multinacionális cég keres gyakornokokat, azonban ott a cég a portfóliójának jobb megítélése érdekében juttat bizonyos mértékű díjazást a gyakornokainak.

Tartásdíj – Meddig és mennyit? A hatályos szabályozás jellemzői és problémái egy joghallgató szemszögéből

A válófélben lévő gyermekes szülők között az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés a tartásdíjjal kapcsolatos. Meddig és mennyit is kell fizetnie a szülőnek?

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.évi V. törvény tanulmányozása megadja a választ:
Ptk. 4:205.§
(1) A bíróság a tartás mértékét a jogosult indokolt szükségletei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg.
(2) A jogosult indokolt szükségletei körében megélhetésének indokolt költségeit kell figyelembe venni.
Ptk. 4: 214. § A kiskorú gyermek tartásra való rászorultságát vélelmezni kell. Ez a vélelem a gyermek nagykorúságának betöltése után is – legfeljebb a huszadik életévének betöltéséig – érvényesül, ha a gyermek középfokú iskolai tanulmányokat folytat.
4:215.§
(1) A kiskorú gyermek tartására a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles. Ezt a rendelkezést nem kell alkalmazni, ha a gyermek indokolt szükségleteit munkával szerzett keresménye vagy vagyonának jövedelme fedezi, vagy a gyermeknek tartásra kötelezhető más egyenesági rokona van.

A tartásdíj mértéke és megfizetésének módja tekintetében elsősorban a szülők megállapodása irányadó. Megállapodás hiányában a Ptk.4:204. § alapján a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti.

Ptk. 4:218. §
(2) A gyermektartásdíj meghatározása során figyelembe kell venni:
a) a gyermek indokolt szükségleteit;
b) mindkét szülő jövedelmi viszonyait és vagyoni helyzetét;
c) a szülők háztartásában eltartott más – saját, mostoha vagy nevelt – gyermeket és azokat a gyermekeket, akikkel szemben a szülőket tartási kötelezettség terheli;
d) a gyermek saját jövedelmét; és
e) a gyermeknek és rá tekintettel az őt nevelő szülőnek juttatott gyermekvédelmi, családtámogatási, társadalombiztosítási és szociális ellátásokat.

A gyermek indokolt szükségletei körébe tartozik a megélhetéséhez, egészségügyi ellátásához, neveléséhez és taníttatásához szükséges rendszeres kiadás. A tartásdíjösszege gyermekenként általában a kötelezett átlagos jövedelmének tizenöt-huszonöt százalékában kerül meghatározásra.

Ezek alapján látható, hogy kiskorú gyermek esetében a szülőnek két esetben nem kell tartásdíjat fizetnie, egyrészt ha a gyermek saját keresménye fedezi a szükségleteit, másrészt pedig, ha van más egyenesági rokona, aki tartásra kötelezhető. Én személy szerint több ponton sem értek egyet a jelenleg hatályos szabályozással. Attól, hogy a gyermek szülei elválnak, még továbbra is a gyermekük marad, véleményem szerint mindkét félnek egyforma mértékben kellene részt vennie a gyermek nevelésében, támogatásában. Az pedig, hogy a gyermeknek van saját keresménye, még nem kellene, hogy azt jelentse, a külön élő szülőnek nem kell támogatnia a gyermekét.

Most pedig lássuk, mi a helyzet nagykorú gyermek esetében:

Ptk. 4: 220. §
(1) A továbbtanuló nagykorú, munkaképes gyermek a rászorultsági vélelem esetén kívül is jogosult a tartásra, ha szükséges tanulmányai indokolt időn belüli folytatása érdekében arra rászorul. A gyermeknek a szülőt a továbbtanulási szándékáról késedelem nélkül tájékoztatnia kell.

Ilyen tanulmánynak minősül az életpályára előkészítő szakképzettség megszerzéséhez szükséges képzés vagy tanfolyam, a felsőfokú végzettségi szintet biztosító alap- és mesterképzésben, valamint a felsőfokú szakképzésben folytatott tanulmányok folyamatos végzése. Nem érinti a tanulmányok folyamatosságát az a megszakítás, amely a jogosultnak nem róható fel.
Viszont továbbtanuló nagykorú gyermek esetében van néhány kivétel, amikor nem köteles őt eltartani a szülő. Ebbe a körbe tartoznak a következő esetek:

a) a gyermek a tartásra érdemtelen;
b) a gyermek tanulmányi és vizsgakötelezettségének rendszeresen, önhibájából nem tesz eleget; vagy
c) ezáltal a szülő saját szükséges tartását vagy kiskorú gyermekének tartását veszélyeztetné.

Bennem a c) pont kapcsán felmerül az a kérdés, hogy amennyiben van egy kiskorú gyermek –akit el kell eltartani- vagy maga a szülő az, akinek a tartása veszélybe kerülne a tartásdíj kifizetése miatt, abban az esetben a nagykorú gyermeknek már nem jár a különélő szülőtől a támogatás? Azért nem értek ezzel egyet, mert véleményem szerint gyermek és gyermek között nem lehet ekkora különbség csak azért, mert van aki már betöltötte a tizennyolcadik életévét, hiszen ettől még a szülő-gyermek kapcsolat szerintem továbbra is fennáll.

A Ptk. 4:220. § (4) bekezdése alapján a nagykorú gyermek érdemtelen a tartásra akkor is, ha a tartásra kötelezettel kellő indok nélkül nem tart kapcsolatot.

De mi szolgálhat ilyen kellő indokként? Számos gyerek traumaként éli meg a szülők válását. Lehet, hogy magába zárkózik (még akkor is, ha már nagykorú), elfordul attól a szülőtől, aki külön költözött. Meglátásom szerint ez nem tartozik a fenti kategóriába, nem felel meg kellő indoknak. Ilyen esetben indokoltnak tartom a tartásdíj fizetését, nem róható fel a gyermeknek, hogy a válás következtében ilyen lelkiállapotba került.
A tartásdíjmértékének meghatározásánál a továbbtanuló gyermek indokolt szükségleteit, saját jövedelmét, vagyoni helyzetét, a tanulmányai folytatásához jogszabály által biztosított kedvezményeket, támogatásokat és a szülők teherbíró képességét kell figyelembe venni , viszont a továbbtanuló nagykorú gyermek esetében van egy felsőhatár. Ugyanis huszonötödik életévét betöltött nagykorú gyermek esetében, még ha továbbtanul is, a szülő már csak rendkívül indokolt esetben köteles tartásdíjat fizetni.
Ptk. 4:222. § A továbbtanuló gyermek képzését, tanulmányait biztosító intézmény a tartásdíjfizetésére kötelezett szülőt – kérelmére – köteles tájékoztatni a tanulmányok végzésének fennállásáról vagy megszűnéséről.

Végkövetkeztetésként azt mondanám, hogy a gyermek lehet akármennyi idős, folytathat tanulmányokat, a szülő ameddig csak tudja, támogassa őt. Hiszen milyen csodálatos dolog az, amikor a szülő büszke lehet a gyermekére, hogy az elért sikerek mögött ott lapul a szülő támogatása, gondoskodása.

Írta: Magyar Tímea