Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórumának véleménye a cégbírósági rendszer elleni támadásról

Jó ötlet-e megszüntetni a cégbíróságokat?

Ravasz László jogtörténeti, jogszociológiai dolgozata

és

jogalkotási javaslata

Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórum (EBFF) ajánlásával

MOTTÓ (Shakespeare után szabadon):

Közvagyont lopni vagy nem lopni, ez soha nem volt kérdés!

Bevezetés

Nemrég több hírportálon (egyebek mellett: http://www.origo.hu/gazdasag/20160426-mkik-cegbirosag-parragh-laszlo.html) és a nyomtatott sajtóban jelent meg Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke javaslata arról, hogy a cégek regisztrációja a gazdasági kamarák hatáskörébe kerüljön. Álláspontja szerint nem szükséges a cégbíróságok hatáskörének fenntartása, mivel ezen ügyek elbírálásakor semmilyen bírói munkát nem végeznek a cégbírák, sőt kifejtette azt is, hogy a gazdaság jogszerű és hatékony működését is akadályozza a cégbírósági cégnyilvántartás és az ezzel összefüggő feladatok cégbírósági ellátása, az „üzleti élet tisztasága” is változásért kiált. Utalt arra is a kamarai elnök, hogy Európában igen elterjedt a cégek kamarai regisztrációja. Ezen állítások köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, de a kérdés mélyebb megértéséhez egy rövid (jog)történeti, (jog)szociológiai visszatekintésre kell vállalkoznunk, főleg a magyarországi privatizációt, bankkonszolidációt és devizahitelezést illetően.

A  privatizáció és a bankkonszolidáció  története

(és a mindenkori jogalkotó jogtörténeti és jogszociológiai felelőssége)

A rendszerváltás idején majdnem kizárólagos állami tulajdonban álltak a termelőeszközök, illetőleg a föld és a gazdasági erőforrások. Nyilvánvaló volt, hogy ez az állapot a rendszerváltást követően nem maradhatott fenn, a termelő állami vagyont privatizálni kellett. Alapvető kérdésként merült fel, hogy a lakosság között igazságosan kerüljön szétosztásra az állami vagyon, vagy csak egyes kivételezett személyek részesüljenek-e ezen vagyontömegből. Tudjuk, hogy nem a kuponos minden állampolgárra kiterjedő privatizáció valósult meg.

Felmerül mindezért az a kérdés, hogy tényleg igaz-e az a gyakran hangoztatott érv, mely szerint a gazdaság gyorsabb fejlődése érdekében a spontán és készpénzes magánosítás helyes döntés volt vagy ha nem, akkor azt a valós kérdést kell feltennünk, hogy hogyan, milyen eszközökkel fosztotta ki a rendszerváltó és magát átmentő elit tisztességtelen része a magyar társadalmat ?

Dolgozatom erre és nem mellesleg a címbeli kérdésre kíván tudományos választ adni a jogszociológia, a jogtörténet szempontjait sem mellőzve, a jogalkotás meggyőzését is megcélozva.

Jogalkotási javaslatom tulajdonképpen jogalkotás mellőzésére, a cégbírósági hatáskör fenntartására irányul.

Visszatérve a privatizáció történelmi kezdeteihez, 1989 és 1998 között a magánosítás több lépcsőben ment végbe Magyarországon, és ez a folyamat szorosan összefonódott a bankkonszolidációkkal. Az ún. spontán privatizációval kezdődött, jelentőségét főleg a régi kommunista és rendszerváltó szocialista elit megpróbálja bagatellizálni a későbbi privatizációkhoz képest. Ezzel szemben látni kell azt, hogy ezen privatizációs folyamatok során is jelentős állami vagyon került gyakorlatilag ingyenesen, mindenféle térítés nélkül magánkézbe.

Hogyan zajlott ez a spontán privatizáció, amelyet az 1988. évi IV. tv. tett lehetővé (Gt.) ?  E törvényt jó és rossz értelemben sem véletlenül a rendszerváltás hajnalán hozták meg olyan tartalommal, hogy a régi szocialista elit a politikai hatalmát az állami vagyon privatizációján keresztül gazdasági hatalommá tudta konvertálni. A spontán privatizáció úgy zajlott le, hogy az állami vállalatot irányító management (vállalati igazgatók, igazgatósági tagok) ún. szatellit kft-ket alapítottak, amelyekbe apportálták a szocialista állami vállalat minden értékes vagyonelemét. Ezek a kft.-k 1.000.000. Ft-os törzstőkével rendelkeztek csak. A cégjegyzékben is csak ez a vagyontömeg jelent meg jegyzett tőkeként. Azonban ha részletesen megvizsgáltuk ezen kft.-k vagyoni helyzetét, jól láthatóvá vált, hogy jegyzett tőkén felüli vagyonként akár milliárdos vagyontömegek is voltak a cég tulajdonában. Gyakorlatilag a szocialista vállalatvezetés az általa irányított állami vállalat teljes működő vagyonát jegyzett tőkén felüli vagyonként ezen kft-ben helyezte el. A külvilág és az állampolgárok szemében nem tűntek nagy értéket képviselőnek ezen kft-k, mivel a jegyzett tőkéjük csak 1.000.000,- Ft volt. Az állami vállalatnak így már csak papíron volt meg a vagyona, mivel azok teljes egészében ezen szatellit kft-be lettek apportálva. A spontán privatizáció során a szocialista vállalatvezetésnek lehetősége volt arra, hogy ezen kft-ket értékesítsék. Természetesen vevőként a leghamarabb szinte mindig a szocialista vállalatvezetés jelentkezett és arra hivatkozással, hogy ezen kft-k a jegyzett tőke nagyságára tekintettel értéktelenek, ingyenesen vagy potom összegekért szerezték meg a kft.-k üzletrészeit, miközben hangsúlyozzuk, az állami vállalat teljes vagyona és mindazon eszközök, amelyek értéket képviseltek, ezen kft-ben lettek elhelyezve. A kft-k értékesítését követően már csak papíron volt vagyona a kiürített állami vállalatnak, tényleges vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett. Voltak természetesen elenyésző számban az állami vállalati termelést vagy jelentős részét, a munkáslétszámot vagy annak nagy részét, a felvevőpiacokat az új kft.-be átmentés mellett megőrző, sőt akár MRP-programot bevető vállalatvezetők, de sajnos csak elenyésző, így írásom témája szempontjából nem jellegadó számban.

A köznyelvben vörös báróknak (termelőszövetkezeteknél, állami gazdaságoknál a zöld báró elnevezés dívott) nevezett volt vállaltvezetőknek sokszor nem volt elegendő, hogy az állami vagyon jelentős részét így magánosították mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, hanem a továbbiakban leírtak szerint csalárd módon a bankrendszeren keresztül további milliárdokhoz jutottak.

A kiürített állami vállalatok ( http://www.gfmt.hu/cikkek/ismet-a-bankkonszolidaciorol.php?kid=3&did=157) az ugyanúgy a szocialista elithez tartozó bankvezetők által irányított magyar bankoktól vállalati hiteleket vettek fel a ténylegesen nem, csak papíron létező vállalati vagyon terhére. Természetesen erről a bankvezetőknek is tudomása volt, de megfelelő „jutalék” fejében a tényleges hitelbírálattól és fedezetvizsgálattól eltekintettek. Ennek következtében közel 2000 milliárd forint hitelnyújtás történt a vagyonnal már nem rendelkező, így tulajdonképpen fizetésképtelen állami vállalatoknak. Az így „kihitelezett” kb. 2000 milliárd forintot az állami vállalatok vezetői fiktív polgári jogi szerződésekkel a már a  tulajdonukban lévő kft-be pumpálták át, kiürítve ezzel az állami vállalat kasszáját. Gyakorlatilag elsikkasztották a bankrendszer által adott hiteleket  (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/index.html és http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/394.html). Ez akkora volumen, hogy a „hitel felvételekor tanúsított jóhiszeműségre, majd üzleti sikertelenségre, rossz bankvezetői hitelkihelyezési döntésre való hivatkozás köszönő viszonyban sincs a valósággal (megint csak elismerve a fehér holló-ritkaságú kivételek létjogosultságát).

Tekintettel arra, hogy a magyar bankoknak saját likvid pénzeszközük (korábbi „nyereségük”) ekkor nem volt a forrását annak, hogy ezen hiteleket az általuk is tudottan fizetésképtelen  állami vállalatok részére biztosítani tudják, a magyar lakosság által elhelyezett bankbetétekből fedezték. 1993-ra azonban kiderült, hogy e vállalati hitelek csalárd kihelyezése miatt a magyar bankoknál olyan likviditási problémák merültek fel, amelyek a magyar gazdaság egészének működését is veszélyeztették. A magyar bankok akkor arra kezdtek hivatkozni, hogy ha nem konszolidálják őket, akkor csődbe mennek és emiatt az egész magyar gazdaság fizetésképtelenné fog válni, s azért kell konszolidálni a magyar bankokat, mert ezek a rossz vállalati hitelek még a szocializmusból maradtak fenn és ezt az örökséget rendezni kell. Ez azonban a fenti okok miatt egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Természetesen a szocialista vállalatvezetők és bankárok előbbi visszaélésszerű tevékenysége miatt kellett végrehajtani az első bankkonszolidációt 1993-ban. Ez a magyar lakosságnak akkori áron kb. 2000 milliárdjába került. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem a szocializmus öröksége volt ez a 2000 milliárd forintos tartozás, mint az, hogy ezen kiürített vállalatok 1995-re, két év alatt kb. ugyanannyi tartozást halmoztak fel, mint az első bankkonszolidáció idejére. A bankrendszer ismételt bedőlésének megakadályozására 1995-1996-ra újabb bankkonszolidáció vált szükségessé. Így megállapíthatjuk, hogy a tényleges működő állami vagyonon kívül a rendszerváltásban résztvevő régi szocialista vállalati vezetői réteg még kb. 3-4000 milliárd forintnyi vagyont magánosított elég kétes módon az állampolgárok privát vagyonából. A bankok megfelelő „jutalék” fejében a vörös báróknak az állampolgárok megtakarított pénzét adták oda és azt utána az állam által az adófizetőktől beszedett pénzből fizették ki a bankoknak.

Ezen folyamattal párhuzamosan történt folyt az E-hiteles vagy kárpótlási jegyes privatizáció. Ennek során a részben persze a vörös bárok csoportjával átfedést mutató rendszerváltó „elit”  nem rendszerváltás előtti gyökerekkel rendelkező tisztességtelen része gazdasági hatalmának megalapozása történt meg a vörös bárók által kiüríteni nem tudott állami vagyonok szétosztásával, klientúraépítéssel.

Ha megnézzük a privatizációs szerződéseket, akkor jól látható, hogy az állami vállalat értékének töredékéért értékesítették ezen vállalatokat és mezőgazdasági földterületeket. A fenti töredékösszegeket kedvezményes kamatozású hitelből, vagy kárpótlási jeggyel fizették meg a kijelölt személyek, tehát ez az állami vagyonrész is ingyenesen került szétosztásra. Az ekként szétosztott állami vagyon sem volt nagyságrendileg kisebb, mint amit a vörös bárók ingyenesen magánosítottak.

Az az érv, hogy a vagyon működtetésre nem képes vállalatot, vezetést jobb akár ingyenesen is megszabadítani a gazdasági vagyontól, amolyan részigazságokat tartalmazó csúsztatás. E következtetés nem számol azzal, hogy a nyereséges (pláne a dolgozókat megőrző) működtetés hosszú távon nagyon ritkán volt megfigyelhető, másrészt semmi akadálya nem lett volna a legalább a külföldi és hazai tőkeerős vásárlókat és adott területen tevékenykedő gazdasági riválisokat egyformán kedvezményező szabályozásnak – ha ez lett volna a cél.

A privatizáció sajátos formájának tekinthettük ebben az időben a fizetésképtelenné vált állami vállalatok ellen indított felszámolási eljárásokat is. A vörös bárók és a rendszerváltó ellenzéki elit tisztességtelen része által valamilyen okból nem magánosított állami vállalati vagyon a felszámolási eljárások során kerül gyakorlatilag ingyenesen került magánkézbe. A felszámolási eljárásokat az állami vállalatok hitelezői indították, de a hitelezői igények maximum 1-2%-a térült meg a felszámolási eljárások során, így kimondhatjuk, hogy ezen eljárások is az állami vagyon ingyenes eltulajdonításával jártak. A fent említett felszámolási eljárások során az állami vállalatok vagyona szinte ingyenesen kerültek értékesítésre a „vevők” (sokszor a felszámoló strómanja) részére. Ezen eljárások során gyakran felmerült a nyílt korrupció gyanúja is és sajnos a bírói kar érintettsége is. Erre dr. Lomnici Zoltán OIT-Elnök is felhívta a bírók figyelmét, lényegében hallgatásukat kérve a „bírák tekintélye megőrzése végett”, de a (későbbi példát hozva) „disznóöléses” felszámolással ( http://www.origo.hu/itthon/20110609-vesztegetes-gyanujaval-indult-eljaras-egy-birono-ellen.html ) kapcsolatos korrupció jellegű anomália a jéghegy alja volt.

Az első és a második bankkonszolidáció, illetőleg a teljes állami vagyon kiválasztottaknak történt ingyenes szétosztása és spontán privatizálása miatt a magyar államkassza kiürült és 1995-re gyakorlatilag fizetésképtelenné vált a Magyar Állam. Ez a helyzet azzal a veszéllyel járt, hogy a vörös bárók és a rendszerváltó politikai, gazdasági elit tisztességtelen részének visszaéléseit számon kéri a társadalom. Ennek elkerüléséhez, azaz az életszínvonal radikális (50 % feletti) csökkenésének megakadályozására elengedhetetlenül szükség volt a külső források biztosítására, ennek ára azonban a „Bokros-csomag”, az életszínvonal erőteljes, de még kezelhető (10-20 %-os) leszállítása és a teljes magyar közmű-hálózat illetve a bankok külföldi befektetők részére történő privatizációja volt.

Természetesen a nyugati nagyvállalatok a maximálisan kihasználták a Magyar Állam szorult helyzetét és olyan privatizációs szerződéseket kötöttek, amelyek újra a lakosság kifosztásához vezettek. Jól mutatja ezt a körülményt, hogy milyen jogokat biztosítottak ezek a privatizációs szerződések a zömmel nyugat-európai közmű-vállalatoknak. Tipikus módon ezen privatizáció során az állam vagy az önkormányzatok közös gazdasági társaságot alapítottak a közművek üzemeltetésére a nyugati nagyvállalatokkal (részleges privatizáció) vagy áron alul értékesítették azt a külföldi befektetők részére, ők önálló közmű-vállalatokat hoztak létre (teljes privatizáció). Részleges privatizáció esetén az állam és az önkormányzatok tulajdonában lévő közművagyont a külföldi befektetővel közösen alapított gazdasági társaságokba vitték be, míg a nyugati nagyvállalatok bizonyos pénzeszközökkel szálltak be a társaságok vagyonába. Az állam és az önkormányzat által bevitt vagyon lényegesen nagyobb volt annál, mint amit a nyugati vállalatok hoztak a gazdasági társaságokba, mégis 50-50%-os lett a tulajdoni hányad az állam (önkormányzat) és a nyugati nagyvállalat között. Ezt még megtetézték azzal, hogy a management kinevezési jogát csak és kizárólag a nyugati nagyvállalat tartotta fenn magának és emellett a közmű beruházásokra is monopol-joggal ruházta fel a nyugati anyavállalatot a korábbi önkormányzati vagy állami vállalat szolgáltatási területére. Emellett olyan kikötéseket is rendszeresen találhattunk ezen privatizációs szerződésekben, hogy a nyugati nagyvállalatnak garantált 7-10%-os nyereséget biztosított, illetve ha veszteségessé vált a cég, akkor az önkormányzat vagy az állam a veszteségből eredő összegeket, illetve a garantált nyereséget megfizette a nyugati anyacégnek. Emellett az is gyakori szerződéses formula volt, hogy ha a privatizációs szerződésben meghatározott fogyasztásnál kevesebbet fogyaszt a lakosság, mert megpróbál takarékoskodni, akkor a fogyasztáskiesésből eredő összegeket is meg kellett térítenie az önkormányzatnak, v. államnak a nyugati anyacég részére. Nem kell nagyobb képzelőerő ahhoz, hogy egy beruházási monopólium esetén egy nyugati anyacég milyen összegeket számlázott le a magyar közmű cégnek, ha az így keletkező veszteségeket meg kellett térítenie a magyar államnak vagy önkormányzatnak a külföldi befektetőnek.

Természetesen a fenti szerződési feltételek a teljes privatizációs és PPP rendszerű (pl.: M5 autópálya beruházás) szerződésekben is megjelentek. Azt is kijelenthetjük, hogy ilyen szerződéseket épeszű ember nem köt meg. Ennek ellenére az önkormányzati és az állami rendszer simán megkötötte….

Ezen „kissé” előnytelen privatizációs és koncessziós szerződések terheit (közműdíjak drasztikus emelkedése ) is természetesen a lakosság fizette meg.  Így bátran kijelenthető, hogy ezen szerződéseken keresztül a magyar lakosság harmadszorra is kifosztásra került, ha pedig a felszámolásokat önálló eseménysorozatnak tekintjük, negyedszerre is. Szerény becslés alapján is  megállapíthatjuk, hogy 1997-es áron kb. 10-12.000 milliárd forint állami és állampolgári megtakarítást és vagyont magánosítottak és fordítottak jórészt a saját „szuper fogyasztásuk” fedezésére 1988 és 1997 között a vörös bárók, valamint a rendszerváltó „elit” tisztességtelen része és klientúrája, illetve juttattak extra profitként külföldi befektetők kezére.

A közvagyon ilyen arányú magánosítása sem okozott volna problémát immoralitása ellenére sem, ha ezen termelő szolgáltató vagyon továbbra is ekként funkcionált volna, és ennek hatékony gazdasági felhasználásával hozzájárultak volna az uralkodó politikai és gazdasági „elit” és a külföldi befektetők az ország modernizálásához. Nagyságrendjében ez nem történt meg, mert sajnos az uralkodó réteg által meghozott törvényekkel legalizált, de akkori és mai fogalmaink szerint is inkább lopásnak, sikkasztásnak és csalásnak illetve korrupciónak minősülő tevékenységükkel megszerzett állami vagyon nagy részét értelmetlenül magas fogyasztásuk fedezésére használták fel (luxus villák, gépkocsik, külföldi utak stb.) A privatizált állami vagyont vagy a külföldi befektetőknek biztosított extra profitot tehát kivonták a gazdaság vérkeringéséből, megszüntetve ezzel számos munkahelyet. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megemelkedett a munkanélküliség Magyarországon, és megindult a lakosság elszegényedése, ez 2008-2010-re egyes társadalmi rétegek (pl.: devizahitelesek, munkanélküliek, rokkantak, egészségügyi dolgozók stb.) számára már elviselhetetlenné vált. A dolgozói béreket mesterségesen alacsonyan tartották, mert a fogyasztás és az állami vagyon ingyenes magánosítása miatt kialakult államadósság kezelése, s legalább a gazdasági visszaesés elkerülése, jobb időkben a mérsékelt fejlődés együttesen – legalább is a közreműködő tisztességtelen elit hatalmát feltételezve – csak így volt fenntartható. Ez a lakosságot elszegényítő bérpolitika a mai napig érvényesül, miközben a külföldi befektetőknek sokkal fontosabb a kiszámítható jogi és gazdasági környezet, mint az alacsony bérek.

A privatizációk során alapított gazdasági társaságok bejegyzését és a felszámolt cégek törlését ez időben a cégbíróságok végezték. A cégbírók számára is nyilvánvaló volt, hogy milyen „gazdasági és politikai folyamatok” voltak e privatizációk túlnyomó többsége mögött, s az is , hogy az állami vagyon szétrablása és ingyenes szétosztása zajlott. A cégbírói kar megpróbált harcolni ezen anomáliák megszüntetéséért. Próbált a jogalkotásra olyan formában ráhatni, hogy a cégek fantomizálását, eltüntetését megakadályozó jogszabályokat hozzanak meg. A politikai és gazdasági „elit” ellenérdekeltsége miatt ezen jogalkotási folyamatok csak nagyon lassan mentek végbe és csak akkor, amikor már olyan méreteket öltöttek az abnormális viszonyok, amelyek Magyarország teljes csődbemeneteléhez vezettek volna. Addig sajnálatos módon a cégbírói karnak kevés lehetősége volt csak arra, hogy ezen gazdasági és politikai anomáliákat megszüntesse, vagy korlátozza. Saját magam praxisából tudom, hogy semmilyen nagyobb ráhatása nem volt a cégbírói karnak ezen privatizációs folyamatokra, annak ellenére, hogy formálisan ezen szervezet felügyelte a gazdasági társaságokat. Maga a jogszabályi környezet erre nem adott lehetőséget.

Bár a szerző számára egy jogtudományi írásban nem tiltja a jog, hogy konkrét jogesetet citáljon, óvatosságból azért anonimizálva teszem ezt meg, hogy semmilyen előírást ne sértsek. Egy alkalommal magam is megtagadtam egy közműcég privatizációja alapján létrejött gazdasági társaság bejegyzését. Megjegyzendő, hogy  ezen külföldi befektetővel alapított cég is hasonló privatizációs szerződési minta alapján jött létre, mint amit korábban leírtam. Több mint egy évig tartott a herce-hurca, hogy jegyezzem be ezt a céget. Végül jogerősen elutasításra került a cégbejegyzés. Ezt követően újra beadták a bejegyzési kérelmet, amelyet már nem rám szignáltak és utána már bejegyzésre is került a cég. Az is a történethez tartozik, hogy több barátom is jelezte a számomra, hogy az OIT-nál kezdeményezték a cég bejegyzését intézők, hogy alkalmatlansági és fegyelmi eljárást indítsanak ellenem, mert megakadályoztam egy ilyen fontos privatizációs folyamat véghezvitelét.

A cégbírói kar tehát 1988 és 1997 között nem tudta meggátolni az állami vagyon szétrablását, de a gazdaság abnormális működését előidéző jogszabályi hiányosságokat fel tudta tárni, és ki tudott dolgozni egy ezek megszüntetésére vonatkozó tervet. Az 1997-ben elfogadott új Gt-ben már megjelentek ezen cégbírói javaslatok is, mivel a politikai uralkodó rétegnek érdekévé vált a gazdasági élet normalizálása. Jól reprezentálták ezen nézetváltozást az új Gt. kapcsán annak egyik megalkotója által egy cégbírói konferencián előadottak. Kifejtette, hogy az új Gt. meghozatalára azért is került sor, hogy ezzel megakadályozzák a jogszerűen működő gazdasági társaságok „kifosztását” a nem jogszerűen működő gazdasági társaságok által. Leszűkítve a korábbi tisztességtelen privatizációval érintett nagy számú cégre, ez azt jelentette (ha nem is feltétlenül az előadó szándéka szerint), hogy a régi tolvajok meg akarták akadályozni, hogy az új tolvajok el tudják lopni az állami vagyon elsikkasztásából származó vagyont. Ennek megfelelően a cégbíróságok ellenőrző tevékenysége egyre jobban megerősödött, így – történelmileg és jogtörténeti, sőt ami a nemzet elszegényedését illeti jogszociológiai szempontból is megkésve, de – biztosíthatóvá vált a jogállami normák érvényre jutása a cégbejegyzések és a cégek működése során. Ez a korántsem egyenes vonalú, de mégis reménykeltő folyamat máig tart, annak ellenére, hogy a pártállástól függetlenül uralkodó és a múlt és a jelen tisztességes jogalkotóit is befolyásoló mutyielit 1997-et követően is folytatta a magyar társadalom kifosztását.

 „Devizahitelek” (és a mindenkori jogalkotó jogtörténeti és jogszociológiai felelőssége)

1998 és 2001 közepe között annyiban pozitív változás állt be a gazdasági és állami életben, hogy az államháztartási hiány konszolidálásra került illetve az államadósság csökkenő pályára állt, de sajnos ez a folyamat megtorpant. A 2002-es választások előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a választásokat csak úgy lehet megnyerni, ha lakosságnak a korábbinál magasabb életszínvonalat ígérnek. A nép bizalmát a politikai elitben megrendítette a Bokros-csomag, és azt csak úgy lehetett visszanyerni, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott bérek megemelésével kampányoltak a pártok. Ezen ígéret betartásának fedezete azonban csak azon az áron állt volna rendelkezésre, ha az erőltetett ütemű állami gazdaságfejlesztési kiadásokat visszafogják, mivel a privatizációból és bankkonszolidációból származó és a tisztességtelen „elit” „szuper fogyasztására” fordított és offshore paradicsomokba mentett tőke miatt a magyar gazdaság, illetve a magyar cégek nem voltak olyan állapotban, hogy ennek pénzügyi fedezetét előteremtsék. Nem maradhatott más hátra, mint hogy a gulyás-kommunizmus eszközéhez nyúlva a kormány külföldi hitelekből kezdte el fedezni a lakosságnak a választások során beígért bérfejlesztést és életszínvonal-emelést és az erőltetett ütemű állami gazdasági beruházásokat egyaránt (miközben az utóbbi halasztása, csökkentése nem lett volna ördögtől való). Jelentősen megnőtt ezért az államháztartási hiány és az államadósság, ugyanakkor az életszínvonal fejlesztésének és a gazdasági klientúra további etetésének nem volt alternatívája. Így – nyilván nem minden, főleg nem a tisztességes, de naiv vagy csak tévedő közreműködő tudtával, de – a jövőt felélő halasztott fizetéssel párosuló eszközt vetette be a mutyielit, nevezetesen, különösen 2004-től az ún. devizahitelek (deviza alapú hitelek) preferálását. A tisztességtelen elit egyes részei így kölcsönösen jól jártak, hiszen egy részük újabb bevételhez jutott (pénzügyi és gazdasági mutyielit), más részük megőrizte egyéb társadalmi alrendszerekben fennálló hatalmát (az egészségügytől a központi végrehajtó hatalomig, hiszen társadalmi robbanás esetén elvesztette volna).

A lakosságot arra ösztökélte a kormányzat, a Magyar Bankszövetség és a bankok, hogy olcsónak kikiáltott devizahiteleket vegyen fel (http://www.mnb.hu/kiadvanyok/szakmai-cikkek/hitelezes-nhp/banai-adam-vago-nikolett-hitelfelveteli-donteseink-mozgatorugoi http://www.hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/velemenyunk–allaspontunk/nem-kell-felni-a-devizahitelektol—–2006.html) és ebből fedezze az életszínvonal emelkedését. A hallgatólagos megegyezés létét több tény is bizonyítja, a teljesség igénye nélkül és csak felsorolásszerűen: a Svájci Nemzeti Bank figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, a „devizahitel” felvételének támogatása állami és egyéb propagandával, az ilyen hitelek felvételét nem korlátozták olyan szigorral, mint több más országban. A hallgatólagos megállapodásnak azonban most is volt egy harmadik szereplője, mint a közműcégek privatizációjakor, hiszen a hazai bankok mögött álló külföldi banktőke nem kis árat szabott az államadósság, a költségvetési hiány kisebb morgásokkal kísért finanszírozásáért, a kockázatos devizahitelek megtiltásának mellőzéséért. Nevezetesen, ugyan úgy mint a 90-es évek közepén, garantált extraprofitot kötött ki magának beleegyezése ellenében: a devizaszerződésekben bevezetésre került a devizakockázat egyoldalú lakosságra terhelése. Több mérvadó kúriai bíró szerint is a deviza alapú hitelszerződésekben („devizahitel”) megjelenő árfolyamkockázat egy értékállandósági kikötésnek tekinthető, melynek célja, hogy a devizahitel szerződésekben megfogalmazott extraprofit bármilyen gazdasági, vagy pénzügyi változás esetén biztosítva legyen a külföldi bankok számára. Az ilyen kikötés a magyar és nemzetközi jogszabályok szerint is tisztességtelennek minősül. Ha megnézzük ezen „devizahitel-szerződéseket”, egyértelművé válik, hogy a külföldi tulajdonban lévő bankok tisztában voltak azzal, hogy a Magyar Állam egészségtelen mértékű eladósodására figyelemmel rövid és hosszabb távon is a magyar fizetőeszköz leértékelődésére lehet számítani, annak ellenére, hogy egészen 2008. évig a Magyar Nemzeti Bank és a Magyar Kormányzat gazdaságpolitikája miatt a magyar forint mesterségesen felértékelődött. Ezt a leértékelődési folyamatot már előrevetítette a magyar (országkockázati) CDS-felárak 2007. évtől bekövetkezett drasztikus megemelkedése és az árfolyamsávnak a 2008. februári eltörlése is http://hvg.hu/gazdasag/20080225_kamat_monetaris_tanacs_forint_arfolyam

A magyar forint mesterséges felértékelésére és a devizahitelezésre azért volt szükség, hogy a lakosság olcsóbban tudjon fogyasztási cikkekhez jutni, és így a kormányzat bizonyítani tudta, hogy olcsó hitelekkel és olcsó fogyasztási cikkek nyújtásával az általa beígért de gazdasági alappal nem rendelkező életszínvonal-emelkedést biztosítani tudja az állampolgárok részére. Ez ugyanolyan illúziókeltés volt, mint a gulyás-kommunizmus idején tett ígéretek. Félreértés ne essék, akkor is, ma is lehet és kell is szociális, jóléti célokra költeni, s többet költeni, a feltétel nélküli alapjövedelem valamilyen pártpolitikától mentesen megítélendő, közgazdászok által kidolgozott formája hasznos lehet. Ám az országból egységnyi idő alatt az eddig leírt történelmi módszerekkel (offshore-paradicsomokba is) kiszivattyúzott pénzek, a gazdaságfejlesztésinek mondott, korrupt módon felárazott állami kiadások akkori szintje mellett ez nem (és nem volt) lehetséges. Vagy a markáns szociális, jóléti célok vagy az utóbbiak – a kettő együtt nem lehetséges. A külföldi tulajdonban lévő bankok és a hazai jogalkotó láthatóan arra „blazírozott”, hogy a forint gyengülése nem lesz olyan látványos, hogy a lakosságnak feltűnjön, hogy milyen extraprofit került biztosításra a külföldi bankok számára. Ezt a kommunikációs és hatalmi technikát húzta keresztbe a 2008-as világgazdasági válság. 2008 szeptemberére nyilvánvalóvá vált, hogy a forint akár 1-2 hónapon belül is olyan rendkívüli mértékben értékelődhet le a svájci frankhoz képest, hogy azonnal nyilvánvalóvá válhat a lakosság, illetve a devizahitelesek számára, hogy milyen extraprofit került biztosításra a külföldi tulajdonú bankok számára a devizahitel szerződések által, s legalább is a korábbinál szélesebb rétegek ismerték fel az ezen dolgozatban is megírt összefüggések többségét, a jogos elégedetlenség azonban még ennél is több embert elért .

2008 novemberében a szakmabeliek számára világossá vált, hogy a forint árfolyama nagyfokú emelkedésének terhe miatt a devizahitelesek tömegesen megtagadhatják a „devizahitelek” törlesztését, illetőleg a felvett állami hitelek miatt a magyar államcsőd  reális veszélye is fennállt, s az a  nagyrészt külföldi tulajdonban lévő  magyar bankrendszer bedőlését is eredményezhette volna.  Ennek kivédése érdekében a külföldi tulajdonú bankok képviselői és a Pénzügyminisztérium megállapodást kötött 2008. november 6. napján arról, hogy a bankok forintosítják az ekkor még 170 Ft-os svájci frank-árfolyamon a devizahiteleket és megelégednek azzal a profittal, ami a korábbi 150-160 Ft-os svájci frank-árfolyamból adódott. Ez a megállapodás azonban nem ment foganatba, mert a az állam megkapta az IMF-hitelt és ennek következtében egy rövid ideig stabilizálódott a forint árfolyama. Így már a bankok nem kényszerültek arra, hogy feladják a korábban a kormányzati politika végrehajtását segítő devizahitelek fejében kikötött extraprofit realizálását. A magyar lakosság és a devizahitelesek nem tagadták meg tömegesen a devizahitelek törlesztését. Egyértelműen közrejátszott ebben az is, hogy 2008 novembere után az illetékesek hivatalosságok egy része azt hitette el az emberekkel, hogy a forint leértékelődése és a svájci frank árfolyamának emelkedése csak átmeneti jellegű és az vissza fog térni a 150-160-os szintre. A pénzintézeti extraprofit tán a külföldi finanszírozhatóság érdekében is, maradt, a méltányos és még elfogadható idejű forintosítás elmaradt.

A 2010-es választások után is alapvető jelentőséggel bírt, hogy a lakosság tömeges elszegényedését és hajléktalanná válását előidéző devizahitelek problémája megoldásra kerül-e. Nem vitás tényként állapíthatjuk meg, hogy 2010-ben is a tényleges forintosításnál lényegesen alacsonyabb árfolyam mellett lehetett volna forintosítani a devizahiteleket, megvédve a lakosság egy jelentős részét a teljes elszegényedéstől. Ez sajnálatos módon nem történt meg. A külföldi finanszírozási szükséglet fennmaradt. Sose felejtsük el azonban hozzátenni, hogy csak akkor jelent ez feloldhatatlan kényszert, ha a szociális és a (a mindenkori végrehajtó hatalom színétől függetlenül a mutyielit korrupciós hasznát szolgáló) „gazdaságfejlesztési” pénzek egyszerre kell hogy rendelkezésre álljanak, ez azonban nem szükségszerű igény. S mivel – ahogy azt a fenti történeti elemzésünkben bemutattuk – a privatizációk során kivont pénzeket nem a gazdaság működtetésére használták fel és az nem vállalkozói működő tőkeként funkcionált tovább, hanem a privatizálók szuper fogyasztására és jogellenes megtakarításaira (pl. offshore) fordították, a hazai gazdaság jövedelemtermelési képessége ma is siralmas. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az EU-s támogatási pénzek kifizetésének késése miatt 2016. év elején negatív tartományba csúszott a magyar GDP növekedése. Ha ugyanazok a (viszonylagos) kényszerek, akkor a rendszereken átívelő, pártszínektől nem függő, a jogalkotást is befolyásoló mutyielit legalább hallgatólagos paktumát a külföldi és külföldi tulajdonú bankrendszerrel alappal feltételezhetjük. E paktum tartalma pedig nem lehet más mint a devizahiteles extraprofitnak – a jogalkotásban résztvevő becsületes személyek akaratát is letörő – pénzintézeti realizálása 2010 után is. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy 2010-ben sem kerültek forintosításra a deviza alapú hitelek annak ellenére, hogy ekkor még jóval előnyösebb volt a devizaárfolyam az adósok számára. A bankadóra és más a jogalkotó által bevezetett banki terhekre figyelemmel  ez az extra-profitot biztosító szint talán 256 Ft-os svájci frank árfolyamnál lehetett és vélhetően ezért kerültek ennél a szintnél forintosításra a devizahitelek. Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot a devizahiteles árfolyamkockázatból eredő extraprofit és a közművagyon privatizálásakor garantált nyereség között. A végrehajtó hatalom, a jogalkotó, a politikai akaratképzés ellenzéki és kormánypárti aktorai egy részének jószándéka nem jelentett és nem jelent akadályt. A csalárd, minden fogyasztóvédelmi elvvel ellentétes extraprofit a DH-törvények kisebb szépészeti beavatkozásai ellenére „behajtható” maradt a hazai polgároktól. A devizahiteles probléma nem 2010 után keletkezett, de a ciklusokon átívelő mutyielit megtörése nem volt sikeres, a devizahiteleseket senki se mentette meg. A jegybanki árfolyamnyereség felhasználásának pártpolitikai mezőben értelmezett kritikáit a szerző olvasta a sajtóban, de rá és jelen dolgozatra ebből csak annyi tartozik, hogy a keletkezett összeget a hitelterhek csökkentésére is fordíthatták volna.

A Kúria – szerencsére nem minden kúriai bíró, ismerek ellene szavazó nevük elhallgatását kérő bírákat – remélhetőleg inkább ösztönösen, mint teljes tudatossággal asszisztált a pénzügyi és mindenfajta mutyielit számára kedvező helyzet fenntartásához. Ösztönösség alatt itt a felső középosztály-beli értelmiségi gőgöt, a „miért nem olvasta el az apróbetűst ?”-kitétel közönnyel vegyes szigorát, a hátrányos helyzetű emberek felelős gondolkodásának akadályai lebecsülését értem. A Kúria 6/2013. PJE jogegységi határozatban olyan jogelveket fejtett ki, amely alapján a magyar devizahiteleseknek a tisztességtelen kikötések miatt feltehetően érvénytelen devizaszerződéseket szinte maradéktalanul teljesítenie kell. A fenti jogegységi döntés véleményem szerint „a papír mindent elbír”-jogászkodás elvét és az extraprofit érvényesíthetőségét garantálni kívánó, a végrehajtó és jogalkotó hatalomba is befurakodó „élcsapat” szándékainak figyelembevételét tükrözi, előítéletes az adósokkal szemben.

(https://www.youtube.com/watch?v=D1Iu6Q55muk )Szeretném hinni, hogy ez a kúriai magatartás kizárólag szakmai alapú tévedést valósított meg, és nincs mögötte egyéb konkrét külső befolyásolási tényező (jó vagy rossz objektív hatása a társadalmi státusznak mindig van). Sajnos ennek a következtetésnek bizonyos fokban ellentmondani látszik a Wellmann-levél.

A gyanú tisztázása végett mindenesetre nyilatkoznia kellene az összes kúriai bírónak és a devizahitelek elbírálásában résztvevő bíróknak, illetve az ügyészi karnak abban a vonatkozásban, hogy 2004. és 2016. között vettek-e (vagy közeli hozzátartozójuk vett-e) fel bármelyik bankból a piaci kamatnál lényegesen kedvezőbb kamatozású forinthitelt, vagy a felvételkori árfolyamot fixáló devizahitelt. Különösen terhelni kellene ezen kötelezettséggel az OBH Elnökét, a Kúria Elnökét, Polgári Kollégiumvezetőjét, a Legfőbb Ügyészt, illetőleg a fentiek helyetteseit, hiszen a jogegységi eljárásokban vagy azok kezdeményezésében hatáskörrel rendelkeznek. Ennek kiderítése nem is okozna különösebb nehézséget, mert a fent nevezett személyeknek vagyonnyilatkozatukban fel kell tüntetniük a pénzintézetektől kapott hiteleiket konkrét gyanú hiányában is, pusztán a tisztesség látszatának szolgálatában, gesztussal élve a az elnehezült helyzetű jogfogyasztó polgárok felé.

Az Országos Bírósági Hivatal Elnöke szerint kiemelt cél a bírói integritás megteremtése és fenntartása. Erre figyelemmel mindenképpen meg kellene vizsgálni a fenti kérdést, mert az alapvetően érinti a bírói és bírósági vezetői integritást. Ennek elmaradása bizalmi válságot idézne elő a lakosság körében. Nem is okozna problémát ennek ellenőrzése, mert bármikor elrendelhető a vagyonosodási vizsgálat a bíróval szemben. Így a vagyonnyilatkozat alapján bármikor megállapítható, hogy volt-e hitele vagy sem a bírónak vagy ügyésznek. Ha pedig nem írta bele a hitelét a vagyonnyilatkozatába, akkor azonnal megszüntethető a bírói tisztsége.

 

A társadalmi számonkérés

A fentiek is jól mutatják, hogy a bíróságoknak milyen fontos szerepe van a felmerülő gazdasági és társadalmi problémák jogi eszközökkel való megoldásában. Ha nem megfelelően látják el ezt a feladatukat vagy valamely külső behatás vagy érdek mentén teszik dolgukat, akkor ezzel csak a probléma nagyságát növelik. Mindig fennáll annak a veszélye, hogy a közvagyont magánvagyonná változik, ez a kérdés alapos vagy alaptalan hírek formájában folyamatosan jelen van a nyilvánosságban. (MNB alapítványainak  vagy a hortobágyi földek ügye, panamai offshore-botrány stb.). A rendszerváltás utáni privatizációs, bankkonszolidációs, devizahiteles ügyek következtében keletkezett társadalmi problémák csak akkor oldhatók meg, ha a társadalom ki tudja kényszeríteni, hogy a vörös bárók és a rendszerváltó osztály tisztességtelen részének visszaélései és a köztulajdont eltulajdonító tevékenysége feltárásra kerüljön, a felelősöket megnevezzék, s a közéletből, a jogalkotásból, a jogalkalmazásból száműzzék azokat a személyek, akik a magyar társadalom kifosztásában részt vettek, mert addig mindig virágozni fog a korrupció és a köztulajdon jogellenes magánosítása és soha nem fog megoldódni a devizahitelezés problémája.

Nem lehet következmények nélkül hagyni azt, hogy 1988 és 2016 között mai áron számolva legóvatosabb becslések szerint is 40.000.- 50.000. milliárd forint közvagyont, közpénzt „magánosítottak” privatizáció, EU-pénzek lenyúlása, felszámolás, bakkonszolidáció, adócsalás, korrupció címén. Nem csak a bíróságokon múlik a devizahitelezés és egyéb gazdasági problémák megoldása, hanem alapvetően az elit tisztességtelen részének és a vazallusainak elszámoltatásán.

Fontos szerepe volna a fenti anomáliák megszüntetésében egy az egyéni bírói függetlenséget és felelősséget biztosító bírósági szervezeti rendszernek. Ennek kialakítása mára elodázhatatlanná vált. Az egyéni bírói függetlenség hiányában nyilvánvalóan nem tud kellő számú bíró elegendő arányban olyan döntéseket hozni, amely megfelel a jogállami normáknak. Ugyanakkor az egyéni bírói felelősség következetes érvényre juttatása nélkül sem virágozhat az egyéni bírói függetlenség. Az egyéni bírói függetlenség és felelősség egymást feltételező fogalmak. Ha a tisztességes eljáráshoz való jogot megsértő bíró a vezetői mérlegelés alapján nem kerül felelősségre vonásra, akkor hajlamossá válik arra, hogy a vezetői elvárásoknak is megfelelő ítéleteket hozzon, mivel úgy sem üti meg a bokáját, még akkor sem ha a jogsértését az Alkotmánybíróság vagy az EJEB megállapítja. Ha kötelező lenne ilyenkor a felelősségre vonás, akkor a bíró tízszer is meggondolná, hogy a függetlenséget megsértve a vezetői vagy egyéb befolyásnak, munkatakarékossági, komplex ügyet leegyszerűsítő hajlamainak engedve hozzon döntést. Ez a szabály a tisztességesen, befolyástól mentesen ítélkező bírókat is védené.

A gazdasági társaságok és az gazdasági élet jogszerű működésében kiemelt szerepet kell, hogy betöltsenek a cégbíróságok. A fentiekben leírt anomáliák ezt mindenképpen szükségessé tennék. Az egyéni bírói függetlenséggel rendelkező cégbírói kar ezek elvárásnak vélhetően eleget tudna tenni. Parragh úr nyilatkozatával kapcsolatban az alábbi szikár, minden kommentár nélküli tényeket lehet kiemelni. Az MNB törvény módosítása szerint elveszti közpénz jellegét az MNB alapítványokban elhelyezett közpénz. A rendes bíróságok ezzel ellentétes döntést hoznak, illetve az Alkotmánybíróság megsemmisíti az MNB törvény fenti rendelkezését, de egyben kimondja, hogy az állam által alapított gazdasági társaságokra nem vonatkozik ez a rendelkezés. Tehát egyes közéleti nyilatkozatok szerint  üzleti titokra való hivatkozással megtagadható az állam által alapított gazdasági társaságok közpénz költésének a nyilvánosságra hozatala. Ezek elhangzása után Parragh László azonnal előállt azzal az ötlettel, hogy a gazdasági társaságok regisztrációját (quasi ellenőrzését)  adják a gazdasági kamarák hatáskörébe, megszüntetve ezzel azt a lehetőséget, hogy a cégbíróságok a fenti gazdasági társaságok jogszerű működését és a közpénz esetleges eltüntetését bármilyen formában ellenőrizni tudják.

A kamarai elnöki nyilatkozat előzményeitől függetlenül is fontos az állam által alapított cégek átláthatóságának és a közpénzekkel való gazdálkodásuk jogszerűségének biztosítása és az adócsalásra alapított illetve a többi gazdasági szereplőt megkárosító cégek kiszűrése érdekében a késve, de megerősödött és összességében jól működő cégbírói rendszer fenntartása. Ha a cégek regisztrációja a kamarákhoz kerülne, akkor fennállna annak a veszélye, hogy e a független és jól működő felügyeleti rendszer megszűnésével ugyanaz a helyzet alakulna ki, mint a 90-es években,  amikor a cégbírói kar megfelelő ellenőrzési jogosultság hiányában nem tudta megakadályozni a társadalom kifosztását eredményező privatizációkat illetve a fantomcégek létrejöttét. Nem kell külön bizonygatni a különbséget a két alábbi eset között: amikor a fenti cégek ellenőrzését egy független és nem utasítható bíró vagy amikor egy utasítható kamarai alkalmazott végzi. A kamarai elnök javaslata (az NGM és az IM jogalkotói támogatásával ?) remélhetőleg nem arra irányul, hogy ezen zavaros idők visszajöjjenek, és a mutyielit még jobban megdézsmálja a nemzeti vagyont.

Azt is tényként kell megállapítani. hogy Parragh állításával ellentétben („a fejlett országokban igen elterjedt a kamarai regisztráció”) az Európai Unióban egyedül Hollandiában végzik a cégek regisztrációját a gazdasági kamarák, Németországban, Ausztriában, Belgiumban és Franciaországban is cégbíróságok. Az összes V4-országban illetve a többi körülöttünk lévő államban nem véletlenül vezetik a cégbíróságok a cégnyilvántartást, hanem a gazdasági etika és a jogi kultúra fejletlensége miatti fokozott kontroll-szükségesség miatt. Az Európai Unió többi országában sem a kamarák, hanem a közigazgatás regisztrálja a cégeket, de ezek a rendszerek is erős bírói kontroll alatt állnak. A történelmi hagyományokat figyelembe véve pedig megállapítható, hogy 1875 óta törvényszéki hatáskörben van a cégregisztráció Magyarországon.

Az egy másik kérdés, hogy Parragh Úr honnan venne több száz, több ezer jól képzett cégjogi szakembert és jól működő számítógépes hálózatot a kamarai regisztráció működtetéséhez, és ez a minden haszon nélküli felesleges rendszer-átalakítás mennyibe kerülne az adófizető állampolgároknak (pl. új számítógépes rendszerek kiépítése, és ezek online összekötése a többi állami rendszerrel) ? De sorjáznak további kérdések is. A cégbíróságok akár 1 nap alatt bejegyzik a cégeket a cégjegyzékbe úgy, hogy semmilyen ügyhátralékuk nincsen, nem hiszem, hogy ezt kevesebb emberrel vagy adminisztrációval meg tudnák oldani a kamarák. Mindent számítógépen intéznek a cégbíróságok, és minden társhatóságtól online szerzik be az adatokat. Milyen bürokrácia-csökkentést jelentene mindezek alapján a cégbíróságok megszüntetése? Az Igazságügyi Minisztérium készített egy hatástanulmány amely megállapította, hogy a cégbírói hatáskör megszüntetése semmilyen költségcsökkentést nem jelentene a cégek számára illetve nem lenne olcsóbb a közigazgatási vagy kamarai regisztráció. Ezért a 2015 őszén megtartott cégbírói konferencián az IM képviselője a fenti hatástanulmány alapján kifejtette, hogy a cégbírósági rendszer átalakítását semmilyen ésszerű indok nem teszi szükségessé, és ezért a cégbírói rendszer megszüntetése véglegesen le is került a napirendről. Meglepő, hogy ennek ellenére Parragh Úr javaslatának felmerülése után újabb hatástanulmányt akarnak készíteni.

Az elmúlt 28-30 évbeli mindenkori magyar közállapotokat figyelembe véve sajnos nem kis problémákat vethet majd az fel, hogy Parragh Úr és alárendeltjei által utasítható ügyintézők minden kontroll nélkül döntik majd el, hogy ki vállalkozhat és milyen feltételekkel Magyarországon, vagy kinek a vállalakozását lehetetlenítik el azzal, hogy törlik a cégjegyzékből, megfosztva ezzel a vállalkozási lehetőségtől. Hangsúlyozom: a puszta lehetőség is probléma. Sajnos fennállhat annak veszélye, hogy a rendszer kontrollálhatatlansága miatt előbb vagy utóbb majd arra fogják használni, hogy – bárki is legyen a jogalkotó éppen akkor –  az ún. haveri cégek konkurenciáját el lehessen lehetetleníteni, vagy a hazai/külföldi cégek belső piacát át lehessen játszani a haveri cégeknek illetve ezen haveri cégek visszaéléseit el lehessen tüntetni a cégek fantomizálásával vagy egyéb ellenőrizhetetlen módon, ugyanúgy mint a 90-es években, amikor a jogalkotók nem adtak ezek megakadályozására a cégbírók kezébe semmilyen hatékony eszközt . Ez nem csak a magyar de a Magyarországon  termelő vállalatot működtető külföldi cégeket is hátrányosan érintheti (pl.: Audi, Mercedes stb.) illetve a nagy nehezen, a cégbíróságok hatékony közreműködésével kialakított megmaradt gazdasági morál szétverését eredményezheti. Parragh Úr mint  vállalkozó illetve az NGN, az IM  milyen garanciát tud adni arra, hogy ez nem fog bekövetkezni ?

Mindezek alapján sem a költségoldal, sem a hatékonyság vagy a bürokrácia-csökkentés, sem az európai tapasztalatok, sem a magyar történelmi hagyományok nem indokolják a cégregisztrációs rendszer átalakítását. A zavarosban halászók érdekében pedig nem biztos, hogy (egyes szereplők részéről akár a legjobb, mások tekintetében a legrosszabb szándékból) újra tönkre kellene tenni az országot és a gazdaságot.

A mindenkori végrehajtó és jogalkotó hatalom, a jogalkalmazói szervezetek tisztességes tagjainak, vezetőinek üzenem: még nem késő !

2016.05.23.

Szerző:

Dr. Ravasz László

EBFF alapító tagja,

egyébként cégbíró

Megjegyzés: A dolgozat a Facebook-os megjelenés szerkesztési szempontjai miatt rövidített, irodalomjegyzék és lábjegyzet nélküli változat, a teljes változat később jelenik meg

 

FELHÍVÁS

A JOGALKOTÓHOZ  ÉS MINDENKIHEZ

A GAZDASÁG JOGSZERŰ MŰKÖDÉSÉRT

 

A CÉGBÍRÓSÁGOK MEGSZÜNTETÉSE ELLEN

A KÖZVAGYON-LOPÁS JOGI LEHETŐSÉGE MEGTEREMTÉSE ELLEN

 

(Természetesen nem hivatalos bírósági, hanem saját) álláspontom szerint a cégregisztrációnak  bírói hatáskörből történő kivételét a tudományos dolgozatomban írt fenti okok miatt mindenféleképpen meg kellene akadályozni. Ez egyszerű véleménynyilvánítással nem érhető el. Erre figyelemmel kérem, hogy aki egyetért felhívásommal és a szakcikkemben https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1762799843931396&id=1720290178182363 foglalt jogi, jogtörténeti érvekkel, az a facebook-on (lehetőleg névvel és beosztással) lájkolja vagy hozzászólásával támogassa a felhívást ill. a szakcikket. Tömeges támogatás esetén nyilvános tüntetés és tiltakozó akció megszervezését sem tartanám szükségtelennek összefogva más hivatásrendekkel, társadalmi csoportokkal, s akár a devizahiteles érdekképviseletekkel. Kérek minden cégbíró kollégát, hogy nyilvánosan is lépjenek fel a cégbíróságok megszüntetése ellen, mert nemcsak szűkebb szakmai felelősségük hatalmas, hiszen a tervezett lépés (szándékától függetlenül) veszélyezteti a gazdasági élet jogszerű működését.

2016.05.23.

Ravasz László

EBFF alapító tagja

Szegedi Törvényszék

cégbíró

 

Az Egyéni Bírói Függetlenség és Felelősség Fórum támogatja Ravasz László  felhívását !

Mit néztek el a 6/2013 PJE. megalkotói, és miért kell ismét jogegységit hozni?

A sok deviza alapú szerződés áttanulmányozása alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a szerződések  különböző módon “tipizálhatók”.

Bár minden szerződés “más és más”, de az egyes bankok típusszerződéseket kötöttek (az OTP és az ERSTE is időről időre változtatta a szerződéstípusokat).

Tehát nincs olyan, hogy a “devizahiteles szerződésekben” úgy általában így és így van.

Egyes típusoknál Ft-ban határozták meg a kölcsönt és nem rendeltek hozzá devizaértéket, mivel az csak a folyósításkor derült ki. Márpedig a szerződéskötés időpontjában nem tartalmazta a szerződés, hogy mikori árfolyamon számított devizaérték lesz a szerződés tárgya. Ennek oka, hogy függő feltételek (jelzálogjog-bejegyzés, hozzájárulások, stb) miatt nem volt tudható a folyósítás időpontja. Ez utólag persze kiszámítható, de akkor nem volt az. Ez a tipikus OTP-s szerződés, amire az ominózus ítéletben a Kúria tanácsa is rájött.

A másik tipus, amikor az van benne, hogy “legfeljebb” x forintot folyósít, de akkor meg beleírták, hogy a bank a kölcsönt forintban folyósítja, de ezt a folyósítás napján érvényes devizavételi árfolyamon CHF összegben tartja nyilván. A folyósított bruttó kölcsönösszeg legfeljebb az I/1. pontban írt forintösszeg lehet. Itt sem tudjuk a devizát meghatározni.

Akkor olyan is van, hogy devizaösszeg szerepel a szerződésben, de aztán az adós nem annyi devizának megfelelő forintot kapott, hiába “rögzült” a tartozás devizában. Mert a folyósítás napján már más volt a deviza ára, mint szerződéskötéskor.

Szóval ezen kívül még sokféle van, van olyan, ahol jó az összeg, de a törlesztő nincs meghatározva, vagy nem meghatározható.

Vagyis bizonyos “típusú” szerződések a  “hibásak”, mivel nem felelnek meg a 6/2013 PJE-ben írt “kritériumoknak”.

Vagyis a PJE nem felelt meg a szerződéseknek, mert a PJE megalkotói nem ismerték kellő mélységben a szerződés típusokat, így  pont az OTP-s szerződésekre  nem alkalmazható  a “devizában való rögzülés”.

Tehát, tisztelt Kúria, drukkolunk, hogy kiküszöböljék a PJE hibáit és sikerüljön az új jogegységibe belemagyarázni a lehetetlent, ahogy Önöktől megrendelték.

dr. Marczingós László szakmai kérdései a Kúria elnökéhez

A devizahiteles ügyek kapcsán az elmúlt napok eseményei újabb érdekes képet vázol fel a magyar igazságszolgáltatásról. A téma iránt érdeklődő kollégáink figyelmébe külön ajánljuk dr. Marczingós László ügyvéd úr levelét. Nemkülönben azok számára is kifejezetten ajánlott, akik az alkotmányos és polgári jogi alapelvek értékeinek gyakorlati érvényre jutásáról szeretnének megismerni egy igen sok embert, sőt, egészen a nemzetgazdaságot is érintő példát.

dr.Marczingós László: A sarokba szorított adósok – a fogságban tartott jog

KÚRIA

1055 Budapest, Markó u. 16.
Dr. Darák Péter
Elnök úr részére
Elnök@kuria.birosag.hu

Tisztelt Elnök Úr!

Dr. Wellmann György kollégiumvezető úr minap napvilágra kerülő, a Bankszövetséghez címzett levele kapcsán kívánok kizárólag szakmai kérdéseket intézni igazgatási jogkört érintően.

A 6/2013. PJE határozat kelte 2013. december 16. Az OBH hivatalos tájékoztatója szerint 2014. július 22-én – a DH1 törvény kapcsán – számba vették az érintett deviza alapú banki termékkel kapcsolatos kötelmi jogi jogviták bíróság előtt megindult eljárásait. Eszerint országosan, 117 bíróság előtt 12.000 peres ügyet érintett a peres eljárás, avagy a per tárgyalásának felfüggesztése. A „felfüggesztések” döntő részben a törvényszéki elsőfokú, illetve ítélőtáblai másodfokú eljárásokat érintettek. A Kúria előtt elenyésző számban voltak folyamatban felülvizsgálati eljárások. http://birosag.hu/…/tajekoztato_a_devizahiteles_ugyekkel_ka…

Dr. Wellmann György kollégiumvezető 2013. november 22-én kelt indítványában kezdeményezte a Bszi. 33.§ (1) bek. a) pontja alapján a Kúria Polgári Kollégiumának jogegységi eljárását. Ennek okát „a deviza alapú kölcsönszerződések több százezres száma, a bennük megtestesülő tartozás nagyságrendje, a nem teljesítő adósok egyre növekvő aránya, a szerződések érvényességét vitató perek számának emelkedése már társadalmi méretű problémát jelent. Az ügyek gyors és lehetőség szerint egységes szempontok szerinti elbírálásához fűződő kiemelkedő társadalmi és igazságszolgáltatási érdek…” szolgáltatta. http://kuria-birosag.hu/…/jogegysegi_eljaras_lefolytatasa_i…

Az indítványban jelentkező kérdéseknek vajmi kevés köze volt a konkrét jogvitákhoz, pláne nem a konszenzuál ügyletek lényegéhez, jogelméleti sarokpontjaihoz. Ugyanis az általánosság szintjén megfogalmazott kérdések pont úgy igazodtak a jogászként nehezen felfogható „banki termék” fogalmához, mint ahhoz a partikuláris érdekhez, miszerint a kötelmi jogi perek érdemi, lényegi kibontakozása előtt már sarokba szorítsák az adósokat.

De lássuk a kérdéseket:

1. Mi a deviza alapú kölcsön tartalma (a deviza alapú kölcsön deviza kölcsön vagy forint kölcsön-e)?

A kötelmi jogviszonyban a felek egybehangzó, egymás irányába mutató és találkozó akaratnyilvánítása (akarati elv) szükséges ahhoz, hogy a másik féllel közölté vált (jognyilatkozati elv) akaratnyilvánítás szerződést hozzon létre, és az kötelmet fakasszon.

A szerződéses nyilatkozat közöltté válhat szóban, melyet kötelesek írásba foglalni a felek érvényességi feltételként, avagy eleve írásban, mely történhet ajánlattétellel és annak elfogadásával.

A „deviza alapú” minősítése egy kölcsönszerződésnek (Ptk. 523.§) nem jogi kategória, hanem a banki termékfejlesztők által kidolgozott banki szerződéses akarat közgazdaságtani jellemzése. Ha a Kúria a „deviza alapú” kölcsön tartalmát akarja vizsgálni, akkor a Ptk-t kell szem előtt tartani. Ám nem szabad összekeverni e vonatkozásban egy szerződés lényeges elemét (mely hiánya a szerződés létre nem jöttét okozhatja), az olyan elem hiányával, melyet törvény semmisségi okkal szankcionál. (Hpt. 213.§)

A magyar bíróság előtti polgári perek tétje nem az volt eddig sem, hogy a „deviza alapú” kitétel fogalmi lényegét pontosítsák, hanem az, hogy a felek szerződéses akarata és annak megfelelő akaratnyilvánítás közlése kapcsán a bíróság deklarálja a szerződés létrejöttének hiányát, avagy létrejöttét és esetleges semmisségét. Ez márpedig nem levezethető semmilyen körülmények között a „deviza alapúság” fogalmából. A perekben a felek akaratnyilvánításának közlését kellene feltárni, és annak megfelelően levonni a szerződés létrejöttére, tartalmára nézve a jogi következtetéseket.

A kollégiumvezető célja az volt, hogy a Kúria egy addig nem létező jogi fogalmat úgy helyezzen bele a törvénykezési gyakorlatba, hogy alapul fekvő ügyeket nem is ismertek felülvizsgálati ügyekben.

2. A deviza alapú kölcsön konstrukciója alapján megkötött szerződések érvényes vagy érvénytelen szerződések-e (vagyis ütköznek-e jogszabályba, nyilvánvalóan jóerkölcsbe, tisztességtelen szerződéseke, uzsorás szerződések-e, illetve szenvednek-e akarati hibában, vagyis színleltek-e, illetve megtévesztés, tévedés folytán kötött szerződéseke)?

A fenti „konstrukció” nyilván szerződéses feltételek gyűjteményét jelentheti, ám a konkrét jogvitákban eleve az a kérdés, hogy eme általános szerződéses feltételek a szerződés részévé válnak, vagy sem. Amennyiben igen, akkor lehet az egyes ászf-eket jogi logikával minősíteni.

A szerződések a felek konszenzusán alapulhatnak. A „kölcsönszerződés” elnevezésű okirat egy bizonyítási eszköz a perekben, nem maga a konszenzus. Azaz egy bizonyítási eszközt előre elbírálni jogi nonszensz.

Az egyes perekben soha, de soha nem kerültek meghallgatásra a bankok jelenlegi, avagy korábbi vezető tisztviselői. Azon emberek perbeli nyilatkozatát mellőzi a törvénykezés tudatosan, akik kialakították a banki terméket, ám az ezzel kapcsolatos szerződéses akaratok felől senki nem nyilatkozik. A Bankszövetség és az egyes pénzintézetek és pénzügyi vállalkozások keményen lobbiznak termékük utólagos legalizálása érdekében, ám a bíróságok a perekben megjelenő jogvitákban kötelesek dönteni, nem a lobbi tevékenység kapcsán. A banki termék PJE határozatban való jogi minősítése nem törvényalkotói munka, nem jogszabályi előkészítés, nem tudományos értekezés, hanem valami olyan megfoghatatlan, mely az ítélkezési tevékenységet előre befolyásolja, a bírói függetlenséget csorbítja, és a felek perbeli tény- és jogállításának. Ugyanis a jogegységi döntés nem levezethető a felek akaratából, jognyilatkozataiból, az pusztán az egyik fél általános közgazdasági jellegű szándékának minősítését jelentheti. Csakhogy ha egy akarat rejtve marad, az a szerződés részévé soha nem válhat.

3. A pénzügyi intézményt milyen jellegű tájékoztatási kötelezettség terhelte a szerződés megkötésekor, annak esetleges elmulasztása milyen jogkövetkezménnyel jár?

Ez egy álkérdés volt, hiszen polgári jogi axióma, hogy a szerződéses akarat közlésének elmaradása akarati disszenzust jelent, nem érvénytelenséget előidéző körülmény. Mivel a kérdés nem csupán a fogyasztókat érinti, a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében nevesített együttműködési kötelezettség a Kúria gyakorlatában eddig is egyértelmű volt. Másfelől az akarati disszenzust csak úgy lehet elkerülni, ha az egyik fél közli a másik féllel, mely feltételt tart lényegesnek, melyben történő megállapodás hiányában a szerződést nem kötné meg. A közöltté vált jognyilatkozat értelmezését segíti továbbá a fél tájékoztatása, hiszen ennek elmaradása azt jelenti, a leendő adós saját ténytudomása körében képes csak értelmezni a hitelező akaratnyilvánítását, jognyilatkozatát. A hitelező „feltehető akarata” nem értelmezhető kiterjesztően.

Fogyasztók esetében a közölt jognyilatkozattal létrejött szerződés tartalma a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezéssel elfogadott, már amennyiben az értelmezést illetően vita alakul ki. Eszerint azonban a Kúria jogegységi határozata sérti a Ptk. 207.§ (2) bekezdésében foglaltakat, hiszen pont a PJE határozat csorbítja a fogyasztóvédelmi normát, a Ptk. egyik alapvető normáját.

4. Milyen jogi lehetőségei vannak a bíróságoknak arra, hogy a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötés után bekövetkezett körülményváltozások valamelyik szerződő fél lényeges jogos érdekét sértő hatását orvosolják

A szerződés létrejötte és tartalma szempontjából ez közömbös kérdés. A szerződés létre nem jötte, avagy semmissége kapcsán a jognyilatkozatok közlésének időpontja irányadó, a később bekövetkező tények nem befolyásolnak semmit.

5. Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei (érvényessé nyilvánítás, eredeti állapot helyreállítása, hatályossá nyilvánítás) közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

A „deviza alapú” szerződések érvénytelenségeinek jogkövetkezménye semmiben nem különbözhet a normál kötelmi jogviták során alkalmazottakhoz képest. Sajnos, bizonyos bíróságok azonban a mai napig eltérő megítélés alá veszik a „deviza alapú” kölcsönökkel kapcsolatos jogvitákat az összes többi kötelmi jogi jogvitákhoz képest. Más és más értelmezést alkalmaznak, ám a „banki termék” eltérő jogi megítélése nem megengedett, az nagyfokú jogbizonytalanságot okoz.

6. Az egyes lehetséges érvénytelenségi okok az egész szerződés érvénytelenségét, avagy részleges érvénytelenséget (az adott szerződési feltétel érvénytelenségét) eredményezik-e? Hogyan vonhatók le a részleges érvénytelenség jogkövetkezményei?

Mivel a Kúria nem ismerte sem a hitelezők akaratát, sem az egyes szerződéskötések körülményeit, e jogi tények hiányában lehetetlenség volt előre eldönteni, hogy a felek közötti szerződés lényeges eleme mi volt, milyen szerződéses akaratok artikulálódtak, etc. A PJE határozat ismét megfosztani igyekezett az adósokat jogvédelmüktől.

7. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel mikor felel meg az átláthatóság követelményeinek (csak akkor, ha az adós fogyasztó maga is ki tudja számolni, hogy a kamat, a költség és a díj milyen arányú emelését tették lehetővé az időközben bekövetkezett változások, avagy elégséges, ha maga az oklista átlátható és az egyoldalú szerződésmódosítások körében vizsgálható, hogy a módosításra a ténylegesség, az arányosság és szimmetria elvének betartásával került-e sor)?

A probléma szempontjából ez a kérdés teljesen irreleváns.

~ ~ ~

A Polgári Kollégium vezetője tehát 2013. november 22-én előterjesztette indítványát. 2013. december 16-án pedig már meg is született a 6/2013. PJE határozat. Az igaz, hogy a Kúria Jogelemző Csoportja már 2012. őszén-telén munkát végzett e körben, azonban azon jogi munka csak részben volt átfedésben a PJE határozat előkészítésével. Akár a 2012-es, akár a 2013-as évet nézzük is, tudomásul kell venni, hogy a Kúria nem rendelkezett elegendő jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelem kapcsán megindult eljárással, hogy egyáltalán egymásnak ellentmondó bírósági ítéletekre lehessen hivatkozni. A Kúria egyszerűen elejét kívánta venni annak, hogy az adott jogviták felől döntő bírók önállóan gondolkodhassanak a konkrét perekben előadott tény- és jogállítások mentén. A Kúria a bírói gondolkodást nem jogtudományi keretek között terelte a helyes irányba, hanem gátakat szabott annak, így célzottan sértette meg a bírói függetlenség alkotmányos intézményét.

A megszületett 6/2013. számú PJE határozat tartalmának vizsgálata azért fontos, mert a Polgári Kollégium vezetője erre hivatkozással kért most bocsánatot a Bankszövetségtől az inkriminált kúriai döntés kapcsán.

Ám van ahhoz egyáltalán joga a Polgári Kollégium vezetőjének, hogy ilyet tegyen? Másrészről, van-e egyáltalán szakmai alapja mindehhez?

Tételezzük fel, hogy mindaz, amit a PJE határozat kimondott, az „gránit szilárdságú”. Még akkor is, ha a magyar gránit szilárdságáról eltérő elméletek és gyakorlatok valósultak meg, ki-kinek szája íze szerint:

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

Ez számomra annyit jelent, hogy valójában tényleg nincsenek olyanok, hogy deviza alapú szerződések, avagy devizában nyilvántartott szerződések. Vannak továbbra is a jogalkotó által megszabott kategóriák, azaz a forint kölcsönök és a deviza kölcsönök. A Kúria az általa ismert szerződések szövegéből – a szerződő felek akaratának, azaz a kötelemkeletkeztető jogi tények ismeretének teljes hiányában – kiindulva mondta ki azt, hogy az a szerződés, melyet a szolgáltatók így neveztek el, ha és amennyiben egy ilyen szerződés létrejött, az valójában deviza kölcsönszerződés.

2. A deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

Azaz „végy egy ilyen szerződéstípust, és vizsgáld meg” alapon szemlélve igaza van a Kúriának, pusztán azért, mert az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem lehet érvénytelen. Miért? Nyilván azért, mert az ilyen szerződésekre vonatkozóan a Kúria deklarálta, hogy a törvénykezés során ezeket devizaszerződéseknek kell tekinteni. Márpedig a deviza kölcsönszerződés esetén nyilvánvalóan az adós nyilván viselni köteles az árfolyamkockázatot.

Fentiekhez képest a Kúria álláspontjának indokolásának releváns része így hangzott:

„A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát,…” „Megállapítható tehát, hogy a jogszabályok igen következetlen megnevezéseket használtak a konstrukció elnevezésére, és az egyes jogszabályok részben eltérő módon definiálták a deviza alapú kölcsönt.”

Azaz kijelenthető, hogy a kötelmek keletkezését követően megszületett jogi, jogszabályi definíciók visszamenőlegesen nem minősíthetnek egy jogviszonyt. Azt már nem teszi hozzá a Kúria, hogy a szerződő felek valós, tényleges akaratnyilvánítása ismeretének hiányában csak elméleti jelleggel, formálisan lehetséges arról beszélni, hogy a felek mit és miként cselekedtek, és annak mi lett a joghatása.

„Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

A Kúria így érvel tovább:

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

A Kúria honnan tudja, hogy mondjuk az én szándékom mire irányult? És azt honnan tudja, hogy pont arra irányult, nem másra, mint amit az indokolása tartalmaz? Jellemzően a fogyasztók – és bárki más – olyan blankettát írtak alá, melyben a meghatározott összeg forint, a törlesztése sem aranyrúd, vagy faguriga, hanem forint, illetve összességében a költség a legkedvezőbb.

Itt kell azonnal közbeszúrni azt a súlyos és életveszélyes tévedést, hogy a kamat volt az a tétel, mely meghatározta a pénzintézet árbevételét. Nos, nem. Az összes teher, mely kapcsán a Kúria már elismerte, hogy az un. árfolyamrés is annak részét képezi, legkisebb része volt a kamat. Ráadásul a különnemű árfolyamok alkalmazásának semmissége megdönthetetlen törvényi vélelemmé vált. Az árfolyamokból származó nyereség egyetlen szerződésben sem jelent meg, ám az adósok viselték e terhet. Ha ez a szerződéses akarat a bankok részéről lényeges elem volt, de hallgattak róla, akkor akarati disszenzus áll fenn, ha valaki azt rekonstruálná, hogy az adós saját magát akarta ezzel megkárosítani, akkor a szerződés jóerkölcsbe ütközik. (AB 801/B2002.) Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság is felismerte már évtizedekkel ezelőtt, hogy jóerkölcsbe ütköző az a szerződés, mely a fél megkárosítását célozza, avagy azt okozza.

Furcsa azt kijelenteni, tisztességes az a szerződés, melyben a pénzintézet forintban jelentkező terheinek ellentételezését illető kezelési költséget is deviza alapon szedte be a hitelező, nem mellesleg a Lombard még a CASCO biztosítást is devizában érvényesítette, mely merő képtelenség. A fogyasztót terhelő összes teher kapcsán tehát beszélhetünk kamatról, árfolyamrésről, kezelési költségről, jutalékokról, díjakról, etc. Elmondható, hogy a kamat alacsony mértékének látszólagos előnye bőven ellensúlyozott azon tételekkel, melyet a szerződéskötéskor lehetetlen volt az adós számára felismerni, kiszámolni, és az a THM-ben sem mindig jelent meg. A Hpt. 210.§ (2) bekezdése ezen terheket a szerződés lényeges elemeként minősíti, a Hpt. 213.§ (1) bekezdése fogyasztók esetében már semmisségi okként jelöli.

Határozott álláspontom, hogy az üzletszerűen folytatott pénzintézeti magatartás során eleve úgy állították össze a „banki terméknek” nevezett kötelmet, hogy a fogyasztókat és egyéb adósokat tudatosan információhiányban tartsák. És így igaz, voltaképpen közömbös, hogy volt az ügylet mögött deviza, vagy sem. Ugyanis az árfolyamrés kapcsán a Kúria azt is elfogadta, hogy a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásával olyan marzsra tett szert a pénzintézet, melyet nem tüntetett fel általában a szerződésben.

Mivel ez a szerződéses kitétel, általános szerződéses feltétel eleve meghatározta a szerződéses konstrukció egészét, vajon milyen erkölcsi, jogtudományi alapon lehet kimondani azt, hogy a szerződés nem ütközik jóerkölcsbe? Álláspontom sehogy, ugyanis ez a magatartás súlyosan ellenkezik a jogalkotó akaratával. Nem csupán részleges semmisséget okoz, hanem „bedönti” az egész szerződést, az egész kötelmet is.

Ennek tudatában hogyan kell értelmezni a Kúria alábbi indokolását?

„Devizakölcsön az, ahol a pénztartozás kirovó pénzneme nem forint. Jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve). A deviza alapú kölcsön is devizakölcsön, mivel a tartozás devizában van meghatározva, ugyanakkor a hitelező a kölcsönt forintban köteles folyósítani, az adós pedig forintban köteles törleszteni, tehát mind a hitelező, mind az adós a devizában kirótt pénztartozását forintban rója le.”

Az ez a konstrukció teremti meg az árfolyamrésből fakadó marzsot, a titkolt banki bevételforrást. Erre mondta azt a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa, hogy:

„A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön. A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs. A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.” http://www.birosag.hu/…/fovarosi-itelotabla-itelet-devizahi…

A Kúria azonban a helyzetet súlyosbítja az indokolás további részében:

„Ez a megoldás tekintendő a Ptk. 231. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített főszabálynak, melytől a felek a diszpozitivitás elvéből fakadóan szabadon eltérhetnek, az eltérés lehetőségére e körben a Ptk. 231. § (1) bekezdése kifejezetten utal is. Nincs akadálya ezért annak, hogy a felek úgy állapodjanak meg, miszerint mindkét fél a kötelezettségének a kirovó pénznemben (effektivitási kikötés) köteles eleget tenni, tehát mind a folyósításra, mind a törlesztésre a kirovó pénznemben kerül sor. Ebből következően a devizakölcsönnek két fajtája létezik: az effektivitási kikötéssel el nem látott kölcsön (deviza alapú kölcsön) és az effektivitási kikötéssel ellátott deviza kölcsön. Az előbbi a felek eltérő megállapodásának hiányában érvényesülő főszabály, az utóbbi pedig a felek kifejezett megállapodása esetén érvényesülő kivétel.”

Jómagam talán az átlagosnál műveltebb vagyok jogi kérdésekben, de gyakorlatilag a PJE határozat kapcsán hallottam először arról, hogy effektivitási kikötés. Amikor saját kölcsönöm ügyemben leültem a bankfiókban, a Kúria szerint az volt az első mondatom, hogy effektivitási kikötéssel nem vagyok hajlandó szerződni?

Erre Róna Péter azt írta, hogy „Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön.”

Némileg nyomaszt annak tudata, hogy a Kúria neves bírái vagy egyáltalán nem dolgoztak az ügyön, vagy kezükbe vettek egy Pénzügyi Szemlét, és onnan ollózzanak. Megjegyzendő, hogy Dr. Szladits Károly ügybe keverése egy 1941-es munka kapcsán, felettébb nevetséges. Pláne úgy, hogy a „pénzügyi sületlenség” kapcsán Gárdos ügyvéd kolléga még meg is magyarázza a lényeget:

„A pénz előzőekben vázolt sajátossága miatt jövőbeni pénztartozás megalapításakor (történjék az akár szerződésben, bírói határozatban vagy jogszabályban) mindig abból az implicit feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen pénz lesz a teljesítés előírt időpontjában, az azonban bizonytalan, hogy mi fogja betölteni a pénz szerepét. Bár a gyakorlatban a szerződésben meghatározott pénznem és a teljesítés tényleges pénzneme általában egybeesik, soha nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a teljesítésre a szerződésben szereplőtől eltérő pénznemben kerül sor (ennek két fő esete a törvényes pénznem változása és a teljesítés helyének változása). Ezért pénztartozást közvetlenül nem, hanem csupán egy értékegyenlet útján lehet meghatározni: a pénztartozás teljesítéseként annyi, a teljesítés helyén és idején ténylegesen forgalomban lévő pénzt kell adni (leróni), amennyi megfelel a tartozás szerződésben, ítéletben vagy jogszabályban meghatározott (kirótt) összegének. A pénztartozás kapcsán tehát meg kell különböztetni a kirovó pénznemet és a lerovó pénznemet: a lerovó pénznemből annyit kell adni, amennyi megfelel a kirótt pénzösszegnek. Ez a kettősség a pénztartozás előzőekben vázolt sajátosságainak szükségszerű következménye.”

Azaz a szerző azt feltételezte, hogy amikor egy szerződést az adósnak teljesítenie kell, már nem lesz forint? És mi vezette erre a következtetésre? Politikai lózungok? Javasasszony kártyavetése?

Másfelől a gyakorlat szikláin az elmélet eléggé megtörik, ugyanis ha az adós kap, mondjuk 10 millió forintot, és ez a Ptk. 523.§ alapján a konkrétan meghatározott összeg, akkor a kirovó és lerovó pénzösszeg megegyezik, így nincsen gond, lehetséges a kölcsönösszeg teljesítési minden gubanc nélkül. Más kérdés, hogy egy 1941-es szakmai anyag alappal számolhatott arra – pláne 1929-et követően – hogy egy hosszú futamidejű kötelem kapcsán már nem lesz az a pénznem, melyben a felek eredetileg megállapodtak volna.

A Kúria még tovább megy:

„A Ptk. meghatározza azt is, hogy a kirovó és a lerovó pénznem eltérése esetén hogyan kell kiszámítani, a teljesítéskor mennyit kell az adósnak fizetnie ahhoz, hogy a kirótt tartozását teljesítse. A Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint a más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. Ez az átszámítás nem jelent pénzváltást, csupán a folyósított összegnek, illetve a törlesztett összegeknek a teljesítéskori árfolyam alapján történő kiszámítását. A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll. Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben. A szerződésben meghatározott kamat nem azonos az adott deviza jegybanki alapkamatával, annak meghatározása során más tényezők is megjelennek, ahogy a forint kölcsön kamata sem azonos bankkölcsön esetén a jegybanki alapkamattal.”

A vastagon kiemelt rész kapcsán a Kúria egy vélelmet kezel tényként. Előbb a kettőt összemossa, majd közli, hogy lehetetlen a vizsgálata, és nem is szükséges. Abból a szempontból persze nem szükséges, hogy ha kiderülne, nincsen deviza fedezet, akkor különböző nehezen kezelhető problémákkal kell szembesülni. Másfelől a GVH határozott álláspontja az, hogy ez ellenőrizhető lenne, csak „költeni kellene rá”.

De még csak nem is kell ellenőrizni. Ugyanis a bankok egy része előszeretettel alkalmazta a nem járulékos jellegű önálló zálogjog intézményét, mely kapcsán jelzálog-hitelintézetekkel refinanszírozta a szolgáltatott kölcsönt, és a refinanszírozása tisztán forint volt. Azaz a Kúria minden alapot nélkülözendően tett ténykijelentést az ügyben, mely sem a gyakorlattal, sem a hatályos joganyaggal nem volt köszönöviszonyban.

Abban az esetben, ha napnál világosabban is kiderülne, hogy nem áll az ügyletek mögött deviza fedezet, egy tiszta csalási törvényi tényállással állnánk szemben. Másfelől az idézett ítélőtáblai jogerős határozat indokolásából is kitűnően tényleg nem is kell deviza az ügyhöz, ha elegendő egy puszta matematikai művelet.

Ha e „matek” kapcsán azt kell feltételezni a Kúria indokolása mentén, hogy a devizát odaadta a bank, csak azt vételi árfolyamon megvásárolta, akkor azt is feltételeznünk kellett, hogy a bankhoz a deviza 1 mp-en belül visszakerült. Gyakorlatilag tényleg nem is kellett hozzá deviza. Az ügy megáll virtuálisan is. De felteszem a kérdést, ha a bank a virtuális devizát visszakapta, akkor hol áll fent a Kúria által hangoztatott árfolyamkockázat, és miért minősül egy kötelem devizaszerződésnek, ha abban nem is kell devizának szerepelnie?

A Kúria így reagál a felvetésre:

„A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. A tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége ezért a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. A devizában meghatározott kölcsönért az adósnak a forint gyengülése esetén többet kell visszafizetnie, terhei növekednek, míg erősödése esetén kevesebbet, terhei csökkennek. A hitelező helyzetére ugyanakkor az árfolyam változása nem hat ki, hiszen az adós általi visszafizetéskor forintban ugyanolyan értékű devizához jut, mint amennyit folyósított.”

Akkor ez egy értékállósági/értékállandósági kikötés lenne? Feltéve, de meg nem engedve, fogadjuk el, hogy a felek akarata erre irányult. Akkor mi értelme van a kirovó/lerovó elméletnek? Az nekem a bank x forintot, mely mondjuk, megfelel Y svájci franknak. Amikor teljesítem a kötelezettségemet, az Y svájci franknak megfelelő forintot kell visszaadnom. A gond csak az, hogy az általam ismert perekben ez ellen maguk a bankok tiltakoztak ez ellen.

„A kirovó és a lerovó pénznem lényegéből következik, hogy téves az az álláspont, amely szerint a törlesztés pontos összege nem határozható meg a szerződéskötés időpontjában. A deviza alapú kölcsöntartozás éppolyan egyértelműen meghatározott, mint az effektivitási kikötéssel ellátott devizakölcsön. Az adós tartozása mindkét esetben a szerződéskötés időpontjában egyértelműen rögzül: az a kirovó pénznemben meghatározott összeg. A kirovó és a lerovó pénznem eltéréséből szükségszerűen fakad, hogy a szerződéskötés időpontjában nem lehet megmondani, hogy a lerovás (szerződéskötéskor nem is szükségszerűen ismert) pénzneméből mennyit kell adni ahhoz, hogy az adós teljesítsen. Ez azonban a kirótt tartozás egyértelmű meghatározottságát nem érinti.

Úgy vélem, a deviza alapú kölcsönnek nevezett ügylet során a Kúria mindent összemos, melyet néhány hónapon belül elért. Csakhogy ha a pénzintézeteket nem az árfolyamrésből fakadó marzs megszerzése érdekelte, hanem valamilyen nehezen megfogható bizonytalanságból fakadó biztonsági érzet megteremtése, akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a kirovás pénzneme és a lerovás pénzneme is svájci frank, illetve ugyanez elmondható forint kapcsán is.

Ugyanis nem arról van szó, hogy ma még van kirovó pénzben tekintetében HUF, majd két hónap múlva már nincsen HUF, csak CHF, vagy fordítva. A Kúria – álláspontom szerint – ott téved súlyosan, amikor elveszíti a realitásokhoz fűződő kapcsolatát, és megfeledkezik arról, hogy a kirovó/lerovó elmélet, ugyanis nem különböznek a pénznemek.

A bankok álláspontja azonos. Az adós kér egy konkrét HUF összeget. A bank nem erre szerződik, nem ezt adja oda, hanem valamilyen CHF összeget, melyet vételi árfolyam alkalmazásával vásárol meg az adóstól nyilvánvalóan azért, mert azt odaadta. Ha nem adta volna oda, akkor nem tudná megvásárolni. A törlesztéskor nem forintot kér a bank, hanem CHF-et, ezért adja el a fogyasztónak a CHF-et vételi árfolyamon. Jól jellemzi az állapotokat, hogy a pénzintézetek az egész ügyleti nyilvántartást devizában vezetik, évek hosszú sora kellett ahhoz, hogy az egyes adósok forint nyilvántartást kapjanak kézhez. Másfelől az egyes perekben bizonyítási eszközként jelentkezett a PSZÁF fogyasztói tájékoztatója, mely pont a fenti folyamatot írja le. Csakhogy a Kúria a PSZÁF tájékoztatójától ellentétesen kötelezi a bíróságokat a tények rögzítésére.

Azaz a Kúria vagy tudatosan, vagy gondatlanságból azt hallgatja el, hogy habár ő maga is megállapította az árfolyamrésből származó marzs kapcsán a szerződések Hpt-be ütközésének lehetőségét, azt a PJE határozatban már elfelejti annak indokolásával együtt. Ha pedig nem felejtette el, akkor az egész határozat indokolása okszerűtlen, iratellenes, és jogbizonytalanságot gerjeszt. Másfelől pont olyan, mint amikor vak vezet világtalant egy erdőben…

Azt pedig világosan érteni vélem, hogy a Kúria jogegységi tanácsa gyakorlatilag kézikönyvét alkalmazza Gárdos István és Nagy András szerzők „A devizahitel jogi alapkérdései” c. munkáját minden racionális érvrendszer helyett csaknem puszta átvétellel. Jogi álláspontom szerint ez a PJE határozat nem a törvénykezési gyakorlat egységesítését szolgálta, hanem a pénzügyi szervezetek álláspontját tartalmazó szerzői mű kötelező ítélkezési gyakorlattá tételét.

Itt kell külön kiemelni, hogy a bocsánatkérés alapját szolgáltató egyedi ügyben meghozott határozat pont az értékállandósági kikötés mentén érvel, és a 6/2013. PJE határozattal nem is megy szembe, csak azt kiegészíti jogi érvelését tekintve, ugyanis eltelt közben 2 teljes év!

Mi oka volt arra Dr. Wellmann György bíró úrnak, hogy a kierőszakolt PJE határozat védelmében befolyásolja az ítélkezést, és csorbítsa a bírói függetlenséget?

A Kúria a PJE határozat 2. pontjában foglaltak indokolását az alábbiak adja meg:

„A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

Azaz minden adós elvben megnyugodhat, az egyes perekben végig kell menni az összes problémán, és álláspontom szerint az 1. pontban foglalt kérdéskörökben is meg kell szerezni a hitelező szerződéskötéskor eljáró képviselőjének nyilatkozatát, milyen tájékoztatást adott mondjuk az effektivitási kikötés kapcsán. Ugyanis a kúriai határozat csak akkor alkalmazható, ha az indokolásban megfogalmazottak szerint ették meg jognyilatkozataikat a felek. Azaz a jogi tényeket meg kellene ismerni. A felperesnek persze a perben egy jogállítása van, melyet az alperes vagy elismer, vagy tagad.

Ám a törvénykezési gyakorlat nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy az egyes felperesek a kötelmi jogi perek logikája és szabályai alapján gyakorolják a perekben a rendelkezési jogukat. A keresetleveleket sorra utasítják el idézés kibocsátása nélkül.

De nézzük meg az egyes indokokat:

„Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat (így például az árfolyamnak az adósokra rendkívül kedvezőtlen változását) az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető.”

A fenti megállapítás vitathatatlanul helyes.

„Különbséget kell tenni azon esetek között, amikor a szerződés teljes egészében érvénytelen, illetve amikor a szerződésnek csak egyes körülhatárolható rendelkezései érvénytelenek, vagyis a szerződés részlegesen érvénytelen. Először tehát azt szükséges vizsgálni, hogy az érvénytelenségi ok a szerződést teljes terjedelmében teszi érvénytelenné, avagy részleges érvénytelenséget eredményez.”

A Kúria itt egyet felejt el, és erre az összes többi indokolása kapcsán már kitérhetett volna: egy szerződés érvénytelenségéről csak létrejött szerződés esetében lehet beszélni. És a bíróság nem csak az érvénytelenségi okot köteles hivatalból figyelembe venni, hanem a szerződés létre nem jöttét is – már amennyiben a fél erre felhívja a bíróság figyelmét a perben.

„A perekben az egész szerződés érvénytelenségét eredményező érvénytelenségi okként szoktak hivatkozni a szerződés jogszabályba ütközésére, nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközésére, uzsorás jellegére, valamint arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, illetve színlelt.

a) Maga a deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik jogszabályba.

A Ptk.-nak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító szerződési jogi szabályai főszabályként eltérést engedő, diszpozitív normák. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint ugyanis a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat – kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket. A vizsgált szerződések megkötésekor nem létezett olyan jogszabály, amely tiltotta volna kölcsönszerződések esetén a tartozás devizában történő kirovását. Tiltó rendelkezés hiányában nem volt akadálya annak, hogy a felek jogszabályban részleteiben nem rendezett deviza alapú kölcsönszerződést kössenek.”

Sajnos ezzel vitatkoznom kell, ugyanis ez a szerződéses konstrukció az árfolyamrés, mint marzs, és a többi, fogyasztó által át nem látható teher kapcsán tipikusan jogszabályba ütközik, sérti a közösségi jogot, másfelől a 801/B/2002. AB határozat és a 12/2013. (V. 24.) AB határozat alapján jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Más kérdés, hogy a jogszabályba ütközés miatt nincsen lehetőség a kétszeres értékelésre.

A Kúria azonban észleli az ellentmondást, és úgy gondolja meghatározni a törvénykezési gyakorlatot, hogy önmagában a konstrukciót érvényesnek tartja, ám a konstrukció alapján esetlegesen létrejött egyes szerződéseket már ízekre szedi a Hpt. kapcsán:

„Nem maga a szerződéses konstrukció, hanem a konkrét megkötött fogyasztási (2005. január 1-jétől a fogyasztási-, lakossági) kölcsönszerződés ütközik jogszabályba, ha nem felel meg a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjai szerinti feltételeknek. (E rendelkezéseket egyébként a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 2010. június 11. napjától hatályon kívül helyezte. A Hpt. 213. §-ának rendelkezései pénzügyi lízingszerződésekre nem vonatkoznak. A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések.)

A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.”

„b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

Sajnos itt is súlyosan téved a Kúria. Ugyanis nem azért adósodott el a fél haza „devizában”, mert az neki előnyös volt, hanem azért, mert belesétált boldog és boldogtalan egy ügyesen felállított csapdába. A Kúria onnan indul ki jogelméleti fejtegetésében, hogy a forint kamatok nagyon magasak voltak, ám közben elfelejtette, hogy az első Orbán kormány még 1998 és 2002 között milyen ügyesen lavírozott az állami kamattámogatással és az inflációval. A http://fideszkomarom.hu/…/Devizahitel%20t%C3%A1j%C3%A9kozta… oldalról szeretnék idézni:

„2001-től a forintalapú lakáscélú hitelállomány erőteljes növekedésnek indult. Az új szabályozással a bankok közötti versenyhelyzetet is megteremtette a kormányzat. Ebben jelentős szerepe volt a kedvező kormányzati intézkedések sorozatának, amelynek hatásaként a lakáspiaci kamatok jelentősen csökkentek, a kereskedelmi bankok által nyújtott forintalapú államilag támogatott lakáskölcsönök széles kör számára elérhetővé és megfizethetővé váltak. 1998-ban az új lakáshoz felvett hitel kamatai meghaladták a 26 százalékot. 2002-re a kamattámogatott kölcsönök ügyfelei már csak 6 százalék kamatot fizettek.”

„A szocialista-szabaddemokrata kormányzat új lakáspolitikát kívánt megvalósítani. 2002-2003-ban elkészült ugyan az akkori lakásügyi kormánybiztos irányítása alatt a Nemzeti Lakásprogram, de ez nem emelkedett a kormánypolitika szintjére. Hiányzott a távlati lakáspolitikai célkitűzés és jövőkép, ami leépülő lakáspolitikához, problémákhoz, változó sikerű intézkedésekhez vezetett. 2004 novemberében Csaba Lászlóné a lakásügyi kormánybiztos azzal indokolta lemondását, hogy a kormányzati struktúrán belül a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter foglalkozik a továbbiakban a lakásügyekkel. Az akkori kormány a lakástámogatási rendszer finanszírozhatatlanságára és igazságtalanságára hivatkozva korlátozásokat léptetett érvénybe, amelyek a forintalapú támogatott hitelek iránti keresletet jelentősen visszaszorították. A kiigazítás legfontosabb eleme az volt, hogy 2003 közepétől a lakáshitelek jogosultsági feltételei jelentősen szigorodtak, ezt követte a lakáshitelek után járó szja-kedvezmények korlátozása, majd 2007-től a teljes megszüntetése. A forintalapú támogatott forint-hitel felvétele lehetőségének beszűkülésével párhuzamosan felfutott az ingatlanfedezettel nyújtott devizaalapú hitelállomány.”

A baj csak az, hogy jómagam már 2006-ban belesétáltam az csapdába, és számtalan ügyfelem már azt megelőzően. Teljesen közömbös, hogy melyik politikai elit volt éppen hatalmon, amikor a forint kamatok az egekbe szöktek és e hátrány kiküszöbölésére megjelentek az un. deviza alapú hitelek. Pláne azért, mert emlékeim szerint az az MNB-ből indult még az ezredforduló környékén. És ez könnyen hihető, mert a támogatott lakáshitelek látszólag felvirágoztatták építőipart, de például az ÁFA-csalások klasszikus körét hozták létre, ráadásul teremtettek egy kezelhetetlenül nagy eladhatatlan tömeget. Ám a bankoknak a pénzügyi lufit tovább kellett fújniuk.

A 2008-as amerikai pénzügyi válság jól megmutatta, hogy a jelzáloglevelekkel történő spekuláció fedezetlenné tette a hitelállomány döntő többségét. A folyamat fenntartása érdekében gyorsítani kellett a hitelezést, és olyan fogyasztók nyakába is hitelt varrtak, aki képtelen volt a minimális törlesztésre is. Magyarországon a hitelek egyre nagyobb hányada nem likviditási nehézséget oldott meg, hanem jövedelmet pótolt. Az, hogy az eleve visszafizethetetlen hitelt mekkora kamatra adták, teljesen közömbös volt.

Az un. deviza alapú hitelek alacsony kamata csak egy ügyes mézesmadzag volt, ahol a csali maga a hitel volt, az elkövetési magatartás meg a bankfiókokban úgy valósult meg, hogy a banki képviselők egyetlen feladata az előre elkészített okiratok aláírattatása volt. Ha más nem is, de maga a konstrukció volt eleve jóerkölcsbe ütköző.

Fentiek alapján a Kúria jogegységi döntésének megszületési körülményei erősen vitathatóak. Életszerű, hogy a PJE határozatot jegyző bírók nagy része nem is volt tisztában az alapul fekvő jogviszonyok lényegével, és időt sem kaptak arra, hogy szakmai nézetüket kifejtsék.

Kérdésem az lenne tehát T. Elnök Úr, hogy

A 6/2013. PJE határozat meghozatalakor a Kúria hány saját ügyet vett alapul, és az ellentmondó bírói döntések kiküszöbölése érdekében hogyan értékelték ki a felülvizsgálati kérelemmel támadott ügyeket?

Hogyan kaptak arra lehetőséget a jogegységi tanács tagjai, hogy a PJE határozat meghozatala előtt a felülvizsgálandó ügyeket és meghozott határozatokat megtekintsék, értékeljék?

Mennyiben áll ellentmondásban a Kúria oldaláról törölt eseti döntés a PJE határozattal?

A Kúria Polgári Kollégiuma és a Bankszövetség között milyen szakmai egyeztetések voltak és vannak folyamatban?

Egy átlagos vidéki ügyvéd is lehetőséggel bír, hogy a neki nem tetsző határozat kapcsán a Kúria Polgári Kollégiumának vezetőjét kérje arra, utasítsa a bírákat más jellegű határozatok meghozatalára?

Tisztelt Elnök Úr!

A jövőre nézve hogyan képzeli a perbeli jogviták eldöntését a klasszikus polgári anyagi- és eljárásjogi alapelvek, az alkotmányosság követelménye szerint, ha központi bírói utasítások kötik meg az ítélkező bírók kezét?

Szeretném kérni, hogy a fair eljárások alapelvi követelménye szerint vegye figyelembe, hazánkat nemzetközi szerződések, és maga az Alaptörvény kötelezi arra, hogy az egyes perekben a bíróságok függetlenként, a felperesi rendelkezési jog mentén bírálják el azt, a felperesi tény- és jogállítások valónak minősülnek, vagy sem.

A Kúria Polgári Kollégiumának vezetője a Bankszövetségnek írt levelével a fenti axiómákat durván megsértette, így kérem a jogszabályok között kifejezett jogkörében eljárva tegyen meg mindent annak biztosítása érdekében, hogy bármely bíróság bármely tanácsa központi utasításoktól mentesen, pusztán a jogszabályoknak megfelelően, saját lelkiismeretének megfelelően végezhesse ítélkezési tevékenységét, mert így a társadalom értékítélete nem csupán a „banki terméket” tartja tisztességtelennek, hanem a bíróságok működését is.

Ügyvédként egyszerre köt a megbízó utasítása, és a hatályos jogszabályok mentén megvalósított képviselet követelménye. Ám nem csupán a társadalom szakadt ketté jelen pillanatban, hanem az igazságosság is. egyszerűen vannak azok, akiknek több megengedett. A kettős mérce törvénykezésben megjelenő példája a maradék alkotmányosságot is lerontja, és az ügyvédi működés utolsó alappillérét számolja fel.

Tagyon, 2016. április 18.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

A cikket teljes terjedelmében közli: Habeas Corpus Egyesület

Tevékenységünk az utóbbi időszakban (2014. január 1 – 2016. március 31.)

A Habeas Corpus Egyesület Jogsegély Iroda több éve foglalkozik a jogi segítségnyújtással, melynek keretein belül főként a rászorult személyek igényérvényesítése érdekében jár el. Egyesületünk irodája elsősorban a fogyasztók és emberi vagy állampolgári jogaiban sértett személyek minél magasabb fokú védelmét tűzte a zászlajára.

Az utóbbi években szerepet vállaltunk a devizahiteles ügyfelek érdekképviseletében, mely ma mára súlyos nemzetgazdasági, társadalmi problémává nőtt. Irodánk több mint 120 deviza-nyilvántartású hitel miatt károsult ügyféllel került kapcsolatba. Szerepet vállalunk abban, hogy ezek az ügyek – elsősorban peren kívül, de akár peres úton is – az ügyfeleink számára a legkedvezőbben alakuljanak

Az ügyek jellegéből fakadóan a következő táblázatot állítottuk össze:

Ügyek megnevezése 2014 2015 2016
Devizahiteles ügyek 49 59 21
Fogyasztóvédelmi ügyek 7 13 6
Kötelmi ügyek 17 20 10
Családjogi ügyek 3 5 2

A devizahiteles ügyek eloszlásánál különbséget kell tenni a szerződésszerű teljesítéssel megszűnt szerződések, a felmondással megszűnt szerződések és a még hatályban lévő szerződések között. Ez utóbbiaknál a fő problémát jelenti, hogy a hitelkötelmek olyan nagymértékben elnehezültek, amelyre a szerződést kötő ügyfelek nem számíthattak. Ez különösen a nem megfelelő tájékoztatásból és a kockázatfeltárás hiányából adódhat. Általános tendencia, hogy az eredeti hitelösszegnél háromszoros, olykor négyszeres mértékben kell az ügyfeleknek visszafizetniük a kölcsönösszeget. Ennek eredményként kerültek felmondásra a Bank részéről a szerződések és jelentős számban végrehajtások vannak folyamatban ügyfeleink ellen. Eredménynek tekinthetjük, hogy ezeknek az ügyeknek egy részében már sikerült egyezséget kötniük a feleknek, valamint, hogy az eljáró bíróságok a végrehajtás felfüggesztése és megszüntetése tárgyában kedvező döntéseket hoztak.

Nehézséget jelent a jogvédelem során, hogy a jogalkotó (országgyűlés) az ún. „devizahiteles törvények” megalkotásával 2014 nyarán a pereket felfüggesztette így közel másfél évig szüneteltek a bírósági ügyek. Továbbá a Kúria részéről is olyan jogértelmezési aktusok születtek, amelyek az ügyfelek jogérvényesítését jelentősen megnehezítették.[1]

Nem elhanyagolható tény, hogy az alapvető jogok védelmét szolgáló szervek nem látják el megfelelően feladataikat. Így az Alkotmánybíróságon kívül, az eljáró bíróságok és még a Pénzügyi Békéltető Testület sem szolgálja érdemben a deviza-hitel miatt károsult ügyfelek sikeres jogérvényesítését. Annak, hogy még a legalapvetőbb magánjogi és emberi jogi értékek sem érvényesülnek, elsősorban aktuálpolitikai okai vannak. Konklúzióként megállapítható, hogy a hazai jogorvoslati fórumok jelenlegi állapotukban, majdnem teljesen alkalmatlanok a devizahitel-károsultak jogsérelmének orvoslására.

Ezt felismerve, csatlakoztunk a PITEE Egyesülethez[2] és a „bankmentő törvények”, a forintosítást elrendelő, árfolyamkockázatot ügyfélre hárító törvények és az elhúzódó bírósági eljárások miatt ügyfeleink segítségére voltunk az Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panasz, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságához kérelmek benyújtásában. Ezek az eljárások folyamatban vannak, az Alkotmánybíróság valamennyi alkotmányjogi panaszt elutasította, ezt követően benyújtott kérelmeket pedig befogadta az Emberi Jogok Európai Bírósága.

A fogyasztóvédelmi ügyeken belül főképp a különböző szolgáltatási szerződésekben jártunk el, mint érdekérvényesítő szerv. Ezen belül változatos a palettánk: volt már közüzemi szerződések elszámolásával kapcsolatos peren kívüli jogvitáink, de egyszerűbb telefon-előfizetésekkel kapcsolatos panaszokkal is találkoztunk. Előfordult, hogy személyi sérüléssel is járó biztosítási szerződés kapcsán is eljártunk. A közvetítés eredményeként a felek sikeresen egyezségre jutottak.

A kötelmi ügyekkel kapcsolatban találkoztunk mind munkajogi, mint polgári jogi ügyekkel. Az elmaradt munkabér-követeléstől fizetési meghagyással érvényesítésétől kezdve, jogellenes munkaviszony megszüntetésig változatos jogvitákkal foglalkoztunk. Polgári jogi ügyek kapcsán leggyakrabban a szerződésből fakadó teljesítési problémákkal kerestek fel, és közvetítéssel a közös megegyezéssel megszüntetéshez is hozzájárultunk, elkerülve a költséges bírósági eljárást. Munkajogi ügyekben történő közvetítéssel az elmaradt munkabérekhez hozzájutottak ügyfeleink és a szerződések megfelelő feltételekkel zárultak le (pl. a  jogalap nélkül visszatartott okiratokat kiadta a munkáltató).

Családjogi ügyekben találkoztunk gyermek-, illetve rokontartási kötelezettség nem teljesítése miatti igényekkel is. Előfordult az is, hogy a szülői felügyeleti jog megszüntetését kezdeményezte a gyámhatóság alapos ok nélkül, így megfosztva a gyermeket a családban való nevelkedés jogától. Ebben az ügyben a családjogi segítőjeként járunk el, jogi képviselőjük munkáját segítjük, illetve kiegészítjük.

Az Információszabadság és az adatvédelem körében is kerestek meg ügyfelek. Jelenleg is az adatvédelmi biztos előtt van folyamatban lévő eljárás, amelyben egy önkormányzati alapfeladatot ellátó szerv követett el szabálytalanságot, amely többek között szenzitív adatokat is érintett.

Egyesületünk egy város önkormányzati képviselőjének megbízásából közadatkikérést is végzett arról, hogy bizonyos országgyűlési képviselő választókerületében miért csak egy bizonyos városban (ahol azelőtt polgármester volt) látogatja valamennyi alkalommal a testületi üléseket, míg más településeken soha nem jelenik meg.

A fenti ügyeken kívül segédkeztünk civil szervezetek nyilvántartásba vétele, illetve változásbejegyzése érdekében. A térségben működő civil szervezetek mindenképpen számíthatnak ránk a jövőben is. A bejegyzési és változásbejegyzési törvényszéki eljárások nehézkesek, lassúak. A túlterheltségre hivatkozva hónapokig, sőt évekig nem képesek megfelelő intézkedéseket hozni a változásbejegyzések megvalósítása érdekében. Az elhúzódó eljárások miatt a civil szervezetek akadályoztatva vannak, hogy támogatásokat igényeljenek a hazai (pl. NEA) vagy Európai Uniós forrásból, amely így sok esetben az általuk kitűzött társadalmi célokat, de a működésüket is veszélyezteti.

Magyarországon a rendszerváltás óta a demokrácia és más, kiemelten fontos jogállami értékek a legmélyebb válságukat élik. Működésünkkel az emberi jogok legmagasabb szintű védelmét hívatunk szolgálni, a veszélyeztetett személyek, szervezet nevében fellépni, egyben fékként szolgálni a mindenkori politikai rendszer túlkapásaitól. Álláspontunk szerint a jogvédelem érdekében létrehozott állami szervek nem töltik be a szerepüket megfelelően, ezért elengedhetetlen, hogy a civil szférában minél több hozzánk hasonló szervezet működjön.

 

[1]Lásd: DH1, DH2 törvény, 6/2013,6/2014, 2/2014

[2]Pénzügyi Ismeretterjesztő és Érdek-képviseleti Egyesület (képviseli: dr. Lázár Dénes)

A Strasbourgi bíróság befogadta a PITEE Egyesület által készített beadványokat

Kedves Olvasóink!

Örömmel számolunk be a a Pénzügyi Ismeretterjesztő és Érdek-képviseleti Egyesülettel kapcsolatos legfrissebb híréről, mely a devizahiteles beadványokat érinti. A Strasbourgi bíróság, immáron befogadta a PITEE Egyesület által készített beadványokat a devizahiteles ügyekben.

Ajánljuk figyelembe az Egyesület honlapját, ahol a részletekről bővebben olvashatnak, mely az alábbi linken elérhető:

https://pitee.wordpress.com/2016/03/29/a-strasbourgi-birosag-befogadta-a-devizahitelesek-beadvanyait-masodi-kor/